Ellentétek - Gyurcsó Ádám || Befejezett ||

KILENCEDIK - Emlékeztető

2016.szeptember 16.

Az egész héten Gyurcsóval, akarom mondani Ádámmal töltöttem minden délutánom. A héten jártunk az állatkertben, ahol rengeteg képet készítettünk, de az állatkerten kívül ellátogattunk a Margitszigetre, úgy többnyire odamentünk ahova Ádám kocsija vitt. Mármint, amit ő az napra kitalált. A mai nap az utolsó napja Magyarországon így ma én szeretnék dönteni arról, hogy hova menjünk így izgatottan vártam a munkaidőm végét, egész nap csak azon gondolkoztam mivel lepjem meg, amit magával vihet Lengyelországban, amiről eszébe juttok és sose felejt el.

Hatalmas mosollyal léptem ki a kórházból és ide-oda tekintve kerestem Ádám autóját, de nem láttam sehol. Mindig a kórház előtt vár. Hol lehet?

-Netti - hirtelen egy ismerős hang kiáltására lettem figyelmes, de ez a hang nem hasonlít Ádám hangjához. A hang irányában fordulva állapítottam meg, hogy az éppen közeledő személy egyáltalán nem Ádám sokkal inkább Kádár Tamás. Mit keress ő itt és hol van Ádám?

-Mi a baj, Kádi? - kérdeztem tőle egy mosollyal az arcomon, amit felém ért, de egyáltalán nem mosolygott. Érzem, hogy nem véletlen találkoztunk és egyáltalán nem jó hírrel szólított meg.

-Ádám sajnálja, hogy nem tudott érted jönni - kezdett bele és felhúztam a szemöldököm bár nem értem miért lepődök meg ezen hisz legjobb barátok, gondolhattam volna, hogy Kádár tud rólunk, a találkozgatásunkról.

-Miért nem jött? - kérdeztem rá és összefontam kezeimet a melleim alatt, de előtte feljebb toltam a vállamra a táskám. Kádár a mellkasára tette a kezét és kifújta a levegőt, de nem szólalt meg. Baj van, nagy baj. -Hol van? Kádár, hol van Ádám? - szemeim összeszűköltek és éreztem, hogy egy kis leheltnyi választ el attól, hogy ne sírjam el maga. Leengedtem a kezeimet és ökölbe szorult mindkét kezem, de már azon voltam, hogy megragadom Kádár mindkét vállát és elkezdem rángatni, de akkor mindenki ránk figyelne. Nincs szükségem közönségre, Ádámra van szükségem.

-Otthon van - válaszolta lehajtott fel míg a szemöldökeim a magasban szöktek. Felkészültem a legrosszabbra erre csak annyit mond róla, hogy otthon van. Miért lenne otthon? Nem értem. -Csomagol - nézett fel ismét és a szívem kihagyott egy ütemet, hát persze. Holnap elutazik.

Elfordítottam a tekintettem bal irányában, ahol a kórház épülete van, de most nem is ez a fontos. Behunytam a szemeimet ezzel megakadályozva, hogy a szemeimből elinduljanak a könnyeim, de késő az egyik kövér, könnycsepp már végig száguld az arcomon. Felkészültem arra, hogy elutazik már kész vagyok lelkileg, de azt hittem ez a mai nap még a miénk, de kit álltatok neki még csomagolni is kell nem ér rá, hogy velem találkozzon. Azt hiszem ennyi volt, ennyik voltunk.

-Hé - szólt ismét felém így visszafordítottam a tekintettem a hírhordó Kádár felé, aki mosolyra húzta az ajkait. Ennyire jó látni a szomorúságot az arcomon? Hát köszönöm. -Látni akarod gondolom és ő is téged. Gyere, kislány - bökött abban az irányban ahonnan jött míg én felhúztam a szemöldököm, de követtem. Látni akarom. Elakarok tőle búcsúzni hisz egész nap azon gondolkoztam mit adhatnék neki, amire, ha rá néz én jutok az eszében.

Tomi a kocsijához érve úriember módjára kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, amit egy „köszönöm"-mel fogadtam és egyből beültem, míg ő is beült mellé addig bekapcsoltam magam és a táskámat az ölemben húztam. Amint bepattant mellém beindította a motort és gyorsan bekötötte magát aztán kifarolt a parkolóból, és igaz nem olyan gyorsan, mint Ádám, de elhagytuk a kórház területét.

-Szóval akkor ti ketten? - nézett felém pár pillanatra, mire felhúztam a szemöldököm, de csak huncut mosolyra húzta a száját.

-Mi? Nem! Dehogyis, csak barátok vagyunk - vágtam rá egyből és a tekintettem az útra szegeztem míg mellettem Kádár csak elnevette magát.