fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|Prológus|

Zoraida Suárez Fernández

Hét hónappal korábban

Könnyeimtől elhomályosult szemekkel pillantok az előttem állókra. Mindannyian kérdő tekintettel fürkészik az arcomat. Van aki, mindenáron azt szeretné, hogy forduljak meg és rohanjak fel a szobámba, s vannak olyanok, akik azt szeretnék, hogy a karjaikba vessem magam és könyörögjek nekik, hogy vigyenek el innen. Átkarolom a testemet a kezeimmel, s próbálok megállni a lábaimon, amik bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot. Oldalra pillantva összeakad a tekintetem anyuéval, aki érzelemmentes arccal nézi az előttünk álló személyeket. Ő sem így akarta, hogy megtudjam. Sőt, nem is akarta, hogy megtudjam.

A jobb kezem ökölbe szorul, s még az sem zavar, hogy a körmöm fájdalmasan a tenyerembe váj. A csalódottság, a fájdalom és a düh gyorsan terjed szét bennem, s képes lennék anyámnak esni, hogy eltitkolta tőlem őket. Őket, akik a családom részei lehettek volna. Akik gondoskodhattak volna rólam. Akik szerethettek volna.

A könnyeim végigfolynak az arcomon, s az államról a szőnyegpadlóra csöppennek. Szipogva fordulok anyu felé, majd a családom másik fele felé. Képtelen vagyok dönteni. Hagyjam őt itt egyedül, és ne vegyem figyelembe az elmúlt 18 évet? Vagy maradjak itt, és ne is reménykedjek a jobb életben? Egy lépéssel közelebb araszolok hozzájuk, de a szívem teljesen mást sugall. Anyu arcára egy fájdalmas grimasz ül. Pont olyan ami az én arcomon volt a tizennyolc évem során minden egyes nap. A düh újra eluralkodik rajtam.

Egy utolsó érzelemmentes pillantással jutalmazom a szülőmet, majd újra közelebb lépek a családomhoz.

- Zoraida! - csattan fel anya, majd a karom után kap. - Nem engedem, hogy elmenj velük. - marja az ujjait a húsomba, amitől fájdalmasan felszisszenek.

- Nincs beleszólásod. - suttogom, majd rángatni kezdem a karomat, de ő ahelyett, hogy elengedne még szorosabban tart. A bőrömet felszakítja, s a vér lassan kezd el csordogálni a több apró sebből.

- Nem is ismernek. - változik meg az arckifejezése. Elengedi a karomat, s lágyabban ér hozzám.

- Te sem ismersz. - lököm el magamtól, majd hátat fordítok neki.

- Rendben. De ha valami nem lesz jó neked, eszedbe ne jusson ide visszajönni. - kezd el hisztérikusan magyarázni.

- Hidd el nem fog ide visszajönni. - szólal meg gúnyosan a majdnem velem egykorú fiú, majd óvatosan közelebb húz magához.

Mind a hárman kilépünk a rozoga ajtón, magam mögött hagyva az elmúlt 18 év sérelmeit, s fájdalmait. Egy jobb élet reményében hiszek nekik. Reménykedve abban, hogy innentől kezdve minden sokkal jobb lesz szállok be a modern autóba. Még arra sem volt időm, hogy összepakoljak pár ruhát magamnak.

- Jól vagy? - fordul felém a fiú, míg az idősebb férfi a volánnál ül, s kikanyarodik a nyomornegyed utcáiról.

- Jól leszek. - nézek ki az ablakon, s összefonom magam előtt a karjaimat. A sebeim még fájnak, de semmilyen érzelmet nem mutatok ki.

- Denis Suárez Fernández vagyok. - szólal meg, mire hirtelen felé kapom a fejemet. - A bátyád. - a szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam. A döbbenet kiül az arcomra.

Nem elég, hogy elhoztak onnan, és egy szerető családba élhetek, de még egy bátyust is kaptam. Akiről mindig is álmodoztam. A nagy és erős nagytesóról, aki minden áron megvéd. S most megkaptam. Egy vigyor terül el az ajkaimon. Tizennyolc évbe került, hogy végre a családommal élhessek. S már nem is érdekel az a sok megaláztatás ami eddig ért. Mivel már tudom, hogy minden rendben lesz. Már senki sem fog bántani. Ők szeretni fognak. Meg fognak védeni.

Sziasztook!😊

Háát el is érkezett a nyolcadika, így hát itt is lenne a Történet Prológusa!😋

A véleményetekre kíváncsi vagyok, szóval bátran a kommentekkel😅 Természetesen köszönöm az eddigi visszajelzéseket💕

Egy hét múlva pedig már olvashatjátok az első részt🙌🏿

További szép estét🌙

Puszi💋