fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|2|

R É M Á L O M

Zoraida Suárez Fernández

2017. június 15.
Gdynia

Szaggatottan fújom ki a levegőt, s inkább összecsukom a kezemben tartott könyvet. Egyszerűen képtelen vagyok olvasni. A mellettem ülő fiú olyannyira megbántott, hogy nem tudok semmire sem gondolni, csak az utolsó mondatára, amit felém intézett.

„Nem azért ültem ide, hogy csevegjünk."

Elteszem a könyvet a táskámba, majd oldalra fordulok. Az aprócska ablakon kinézek, s csodálkozva veszem észre, hogy a felhők között repülünk. Olyan sok könyvet olvastam arról, hogy a lány és a fiú együtt repültek. Szerelmesek voltak, a felhők között.

Nem volt elég időm elmélkedni, ugyanis felszólítottak bennünket, hogy foglaljuk el a helyünket, ugyanis hamarosan megkezdődik a leszállás. Tekintetemmel a bátyámat kezdem keresni, de ő ahelyett, hogy átülne mellém, marad ott, ahol eddig is volt. Csalódottan sóhajtok fel, majd bekötöm az övemet, s a mellettem ülő Marcora pillantok. Ő is rám pillant, majd egy bíztató mosoly után ő is beköti magát. Értetlenül fordulok körbe, hiszen mellettem még van egy üres hely, s amikor felszálltunk, akkor sehol sem volt szabad hely.

- Marco. – szólalok meg halkan, amikor a hangosbemondón figyelmeztettek minket, hogy perceken belül megkezdjük a leszállást. – Rosszul vagyok. – döntöm hátra a fejemet az ülés háttámlájának, s úgy fordulok oldalra a fiú felé.

- Hé. – fordul felém. – Nem lesz semmi baj. – próbál nyugtatni, kevés sikerrel.

A repülő egy kicsit megrázkódik, mire én azonnal Marco keze után kapok, s görcsösen kapaszkodok bele. Nem érdekel, hogy megbántott, de jelen pillanatban ő az egyetlen akire számíthatok. A fiú rám vezeti barna szemeit, majd elengedi a kezemet. Csalódottan fordulok előre, s inkább az előttem lévő ülést bámulom. Egy nap kétszer.

Ugyanebben a pillanatban újra megérzem meleg tenyerét, de ezúttal összefonja az ujjainkat. Rákapom a pillantásomat, s csak akkor veszem észre, hogy végig engem nézett. Egyetlen egy szó hagyja el az ajkaimat eme tettére, mire ő csak mosolyogva biccent, s eltűri, hogy elszorítsam a vérkeringést a jobb kezében. Egyetlenegy köszönöm, talán mindent rendbehoz.

Szerencsémre, és Marco szerencséjére a gép sikeresen földet ér, így a fiú kezébe újra eljut a megfelelő vér mennyiség. Felkapom a hátizsákomat a hátamra, s a testvérem mellé sietek immáron a lengyel repülőtér termináljában.

- Miért nem jöttél oda mellém? – kérdezem meg halkan, amikor magához ölel.

- Ott volt Marco. – válaszol, majd a vállamnál átkarolva indul meg.

- Te bízol benne? – kérdezem halkan, miközben én is megindulok.

- Attól függetlenül, hogy „ellenség", igen. – pillant le rám, mire én értetlenül pillantok rá.

- Miért ellenség? – kérdezek rá. Vajon mit tehetett Marco, hogy Denis ellenségként tekint rá?

- Majd megtudod. – vigyorog rám. – Csak meg kell ismerned a focit egy kicsit jobban. – vigyorog, s előre enged a fotocellás ajtóban. Egy piros busz parkol rögtön a bejárat mellett. Spanyol felirat díszeleg rajta, s az U21-es Eb logoja. A stáb tagjai a busz aljába helyezik a bőröndöket. Denis egy pillanatra sem enged el, mivel ebben a nagy kavalkádban biztos, hogy elvesznék. Felenged maga előtt a buszra, s közli, hogy leghátulra üljek. Eleget teszek a kérésének, s a hátsó öt fős ülésre ülök, Saul mellé. A másik oldalamra Denis kerül. S mellé szépen beülnek a többiek is. Marco pont előttem ül, Marcosal.