fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|10|

M E G B O C S Á J T Á S

           
Zoraida Suárez Fernández

2017. augusztus 25.
Madrid

- Pontosan kik is jönnek? – érdeklődve pillantok a pult másik oldalán helyet foglaló fiúra.

- Csak páran. – legyint, majd újra a telefonra szegezi a tekintetét.

- Pontosabban? – az utolsó poharat is elrakom a helyére, majd a pultra könyökölve figyelem a fiút.

- Borja, Marco és Marcos tuti. – a szívem hevesebben kezd dobogni, amikor meghallom a második nevet.

Fogalmam sincs, hogy miért vagy hogyan, de már nem érzem, hogy utálnom kéne Marcot vagy Denist. Ennyi idő után, már tiszta fejjel végig tudtam gondolni a történteket, és mindkettejüket megértem. Marco egyszerűen csak segíteni akart nekünk, míg Denis csak nekem akart segíteni. Vagyis, támogatni. Tegnap döntöttem el, hogy ha lehetőségem lesz beszélni Denissel sokkal nyitottabb leszek, de nem fogok őt felkeresni. Ha ő keres akkor válaszolok neki. Marcoval meg ma fogok találkozni. Szóval elkerülhetetlen lesz, hogy beszéljek vele. Szeretnék vele újra jóban lenni, hisz az a pár hét csodálatos volt vele. Sok mindent megtudtam róla, és ő is sok mindent megtudott rólam.

- Szerinted van értelme, hogy újra normális legyek Marcoval? – zavartan nézegetem a kezemet. Azóta amióta hazahozott nem beszéltünk Marcoról, sem Denisől, szóval elég döbbent fejet vághat Dani, hogy én említettem meg őt. – És, hogy újra testvérként viselkedjünk Denissel? – teszem hozzá halkan.

- Csak volt értelme a hegyi beszédnek. – nem nézek rá de tudom, hogy mosolyog.

Hisz nem csak nekem, vagy a srácoknak, de Daninak is nagyon nehéz volt ez az egész. Két oldalról kellett elviselnie a panaszkodásokat. Csodálom, hogy eddig bírta.

- Nem azt mondom, hogy jóban akarok lenni Marcoval, de nem is akarom, hogy úgy viselkedjünk egymással mint két idegen. Meg, egy kicsit hiányzik is. – vallom be halkan.

- Te is hiányzol neki. – mosolyogva áll mellém Dani, majd szorosan magához ölel.

- Szeretlek. – motyogom a mellkasába.

- Én is szeretlek, törpe. – a mosolyom ha lehet még nagyobb.

Imádom Danit. Nélküle már kész idegroncs lettem volna, munka és iskola nélkül. És természetesen neki köszönhetem, hogy az elmúlt két hónapot nem az utcán töltöttem.

- Mikor jönn... - a csengő dallamos hangja szakítja félbe a kérdésemet. – ek? – nevetve fejezem be a mondatomat, majd elengedve Danit hagyom, hogy kinyissa a bejárati ajtót.

- Zora. – Borja hangosan üdvözöl, majd szorosan magához ölel. – Egyre szebb vagy. – vigyorogva bök oldalba, mire tőlem csak egy csúnya pillantást kap.

- Sziasztok. – egy apró mosollyal az arcomon köszöntöm a többi focistát.

Körülbelül fél órát töltünk el a konyhába, majd a fiút átvonulnak a nappaliba Fifazni. Fej rázva pakolok el utánuk, majd neki állok a szendvicsek elkészítésének.

- Segítsek? – ijedten pillantok hátra. Marco az ajtófélfának dőlve figyeli minden mozdulatomat.

- Nem kell, köszi. – egy halvány mosolyt ejtek felé, majd újra a szendvicseknek szentelem az összes figyelmemet.

- Akkor is segítek. – a léptei egyre közelebbről jönnek, mire én a pultba kapaszkodva állok. – Nem kell beszélnünk, nem azért jöttem. – fél szemmel sandítok felé, így pont látom, hogy megvonja a vállát, mintha nem érdekelné őt az egész. – Tudom, hogy utálsz, a helyedben én is azt tenném. – előre meredve motyogja a szavakat, de a végén felém pillant, egyenesen a szemembe. – Már csak az a kérdés, hogy valaha megtudsz-e bocsájtani Denisnek. – a szívem kihagy egy ütemet.