fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|7|

T Á V O L A B B

Zoraida Suárez Fernández

2017. július 1.
Krakkó

Magam után húzva a bőröndömet csapódok Marco és Marcos mellé. Mosolyogva köszöntöm a két focistát, s előre sietve nyomom be a lift hívógombját, s egy győztes vigyort küldök Marco felé, aki csak gyerekes módon rám nyújtja a nyelvét, mire Marcos kineveti a fiút. A fiúk engem előreengedve lépnek be a liftbe, s most Marco küldd felém egy győztes vigyort. Kuncogva várom, hogy végre leérjen a lift, s reménykedek abban, hogy ne mi legyünk az utolsók. Nagy robajjal szállunk ki a hordozóból, s a hallban tartózkodó spanyol focisták felé sietünk, s vigyorogva veszem észre, hogy még páran hiányoznak.

- Szia húgi. – lép mellém Denis, majd magához ölel. Boldogan bújok a védelmező ölelésébe, s lehunyt szemekkel élvezem a biztonságot nyújtó karokat magam körül.

Körülbelül negyed óra múlva már a buszon ülünk, annyi különbséggel, hogy nem az ötszemélyes utolsó sorban foglalunk helyet, hanem előtte. Baloldalon Denisék ülnek, míg a jobb oldalon én foglalok helyet Marcoval.

Mint kiderült a repülő Madridban fog leszállni, s mi majd holnap fogunk visszautazni Barcelonába, s utána elmegyünk egy közös nyaralásra hármasban. S Sandra születésnapját, már Spanyolországban ünnepeljük, s utána Denis elmegy Amerikába a csapatával. Az még kilátástalan, hogy én vele tartok-e, vagy egyedül maradok otthon.

- Zo. – lök meg a vállával a mellettem ülő Marco, aki egész idáig az arcomat fürkészte, s én észre sem vettem.

- Hm? – fordulok felé, ezzel is elszakítva a tekintetemet Krakkó forgalmas utcáiról.

- Mikor utaztok vissza Barcelonába? – kérdezi mosolyogva, s nagyobb lesz a vigyor az arcán, amikor észreveszi az apró piros pöttyöket az arcomon.

- Holnap, ha minden igaz. – válaszolok, s a busz hideg ablakának döntöm a homlokomat, s lehunyt szemekkel élvezem a hideget. Pillanatokkal később megérzem Marco kezét az enyémen, s semmi ellenkezést nem mutatva hagyom, hogy összekulcsolja az ujjainkat, s a hüvelykujjával a kézfejemet simogassa.

- Szeretném ha eljönnél velem vacsorázni. – suttogja a fülembe, miután a vállamra hajtja a fejét. A szívem hevesebben kezd verni, s gondolkodás nélkül válaszolok. Mosolyogva figyelem az összekulcsolt ujjainkat, s elgondolkozok azon, hogy vajon milyen lesz a vacsora. Hova megyünk? Mit fogunk csinálni? Meddig fog tartani?

- Ezer örömmel.

Az összekulcsolt ujjainkról az elsuhanó város felé pillantok, s a hideg üvegnek döntve a homlokomat kémlelem a lengyel város szépségét. A srácok hátul felnevetnek valamin, s az én ajakim is mosolyra húzódnak, hiszen végre úgy érzem, hogy barátokra leltem. S ha ők nem is érzik így, de éreztetik velem, hogy rájuk számíthatok, leginkább Saul, Marcos és Dani Ceballos. No meg persze Marco, de rá teljesen máshogy tekintek mint az előbbi három fiúra.

- Marco. – simítok óvatosan végig az alvó focista borostás arcán. – Ébresztő. – simítok újra végig az arcán, de legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy ébren lenne. Nagyot sóhajtok, s próbálok valami hatékonyabb módszerrel felkelteni.

- Marco. – hajol közén Saul, s szólítja meg a még mindig a vállamon fekvő focistát. – Ébresztő. – kiálltja el magát, amitől Marco összerezzen, s ijedten nyitja ki a szemeit, majd mérgesen csapja tarkón a mellette elhaladó Sault.

- Én próbálkoztam kedvesebben. – emelem fel a kezemet védelmezően, amikor a barna szemeit rám vezeti, s csúnyán kezd méregetni.

- Ezt még visszakapod. – vigyorog rám, majd a kezét nyújtva segít ki az ülésről.