fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|8|

L É P É S E N K É N T

Zoraida Suárez Fernández

2017. július 2.
Madrid

Hangos ajtócsapódás szakít ki az amúgy sem csodás álmomból. A szememet dörzsölve ülök fel a franciaágyban, s érdeklődve fordulok körbe az idegen környezet láttán. Ahogy visszagondolok a tegnapra, minden képkocka a helyére áll, és újra elönt a szomorúság, hisz a két legfontosabb fiú az életemben; hátba szúrt. Egész éjszaka azon agyaltam, hogy mégis miért érdemlem ezt, de végül nem jutottam semmire sem, mivel az álmosság úrrá lett rajtam. De egy újabb nap, újabb lehetőség a gondolkodásra. Anélkül akarom megtudni, hogy miért tették ezt, hogy beszélnem kelljen velük, hisz nem tudnék úgy rájuk nézni, hogy ne legyek rosszul. Hisz az életem során már annyiszor eljátszották a bizalmamat, hogy már színtiszta undort vált ki belőlem. Igaz, már hozzá kellett volna szoknom, de lehetetlen. Az évek során, megtanultam, hogy csak olyan emberekben bízzak, akik tényleg alkalmasak lehetnek rá, erre egy nap alatt két olyan emberben is csalódtam, akik tényleg nagyon-nagyon közel álltak hozzám. Sajnos, már csak múlt időben.

Nagyot sóhajtva kötöm össze a hajamat a csuklómon lévő fekete hajgumival, majd kikelek a meleg és puha ágyból, és az íróasztal előtti székre helyezett ruhákat felveszem. Minden tükröt elkerülve sétálok le a lépcsőn, és a konyhából kiszűrődő hangokra összpontosítok, hisz mindhárom hang túlságosan is ismerős számomra.

Marco Asensio, Denis Suárez és Dani Ceballos.

Mindhárman teljesen más értelemben vesznek részt az életemben, de már csak az egyikükre számíthatok. Remegő kezekkel támasztom meg magam a bézs színű nappaliban,  a konyhát, és az előbb említett helyiséget elválasztó falhoz lépve, próbálok rájönni, hogy Ők miért vannak itt, és Dani miért nem küldte el őket azon nyomban, amikor megjelentek az ajtóban. Hisz Ő látta, hogy mennyire összetörtem.

- Padlón van. – az üvegek csörömpölésétől, és a halk beszéd miatt nehezen tudom kivenni a szavakat, de Dani hangját tisztán hallom. – Tönkretettétek. – a hangja megtört, és mintha egy cseppnyi sajnálat is lenne benne.

- Gondom, most látni sem akar minket. – a hangjától kiráz a hideg, miközben gyomrom gombostű méretűre zsugorodik. A karom libabőrös lesz, s a szemeimet könnyfátyol fedi be. Nem hallom a választ, de tudom; nem.

- Menjetek el, srácok. Vigyázok rá. – ijedten emelem el a fejemet a faltól, és megpróbálok minél halkabban elbújni a fal mögé. A szívem hevesebben kezd verni, ahogy meghallom az egyre közeledő lépteket.

- Vigyázz rá, nagyon. – Denis hangja szomorúan cseng, s talán, már meg is bánta, hogy ilyet tett. Az ajtó nyitódásával egy időben egy megkönnyebbül sóhaj szakad fel belőlem.

- Előjöhetsz. – Dani hangjától megugrok, és a mellkasomra szorítom a kezemet, holott tudom, hogy ettől nem tudom csillapítani a szívem heves ütemét. Mégis honnan...

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – érdeklődve lépek be a konyhába, és ülök fel az egyik bárszékre, majd a könyökömre támaszkodva figyelem ahogy a fiú egy pohár narancslevet tesz le elém.

- Nyikorog a lépcső. – vonja meg a vállát, majd a pultnak támaszkodva figyeli minden mozdulatomat. – Denis visszamegy Barcelonába. – lesütöm a szememet, ahogy az utolsó szava is elér hozzám. Hazamegy. Nélkülem.

Bár, ha a randink Marcoval jól sikerült volna, akkor is egyedül ment volna vissza Barcelonába, hisz képtelen lettem volna elszakadni Marcotól.