fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|4|

G Y Ő Z E L E M

Zoraida Suárez Fernández

2017. június 17.
Gdynia

Reggel a telefonom fülsüketítő csörgésére kelek. Nyöszörögve nyúlok a készülék után, s résnyire nyitott szemekkel pillantok a képernyőre. Fel sem fogom, hogy milyen név áll a készülék kellős közepén, mindenesetre felveszem, majd a fülemhez emelve belenyöszörgök.

- Jó reggelt. – hallom meg a testvérem vidám hangját.

- Ehh. – húzom a takarót a fejemre, s úgy tűröm el a reggeli hangokat, amiket a telefonon keresztül hallok.

- Nem jössz le? – veszi át valaki más a telefont, s én képtelen vagyok beazonosítani az illetőt.

- Ki vagy? – szólalok meg halk, rekedt hangon.

- Én. – szól bele egy újabb ismerős mégis idegen hang.

- Ne szórakozzatok. – sóhajtok fel, majd lerúgom magamról a meleg takarót, s felülök az ágyban.

- Na, jössz? – hallom meg a testvérem megnyugtató hangját.

- Fél óra. – dőlök vissza a puha párnák közé, s már azt tervezgetem, hogy miként alszok majd vissza.

- Ajánlom, hogy annyi legyen. – nevet a készülékbe, s pillanatokkal később, már csak a monoton búgást hallom.

Öt perc nyöszörgés, s végeérhetetlen forgolódás után kikelek a puha ágyból, s a fürdőbe megyek. Egy gyors mosakodás után felveszek egy virágos nyári ruhát, ami épphogy eltakarja a combom közepét. Felhúzok egy szandált is, majd a hajamba csak beletúrok, s szerencsére, tökéletesen omlik a vállamra. Az órára pillantok, s boldogan veszem észre, hogy még bőven van időm. Bár fogalmam sincs, hogy meddig láthatom még a fiúkat, mivel ma délelőtt lesz egy taktikai megbeszélésük, s kora délután egy laza edzés, majd lerohamozzák a masszőröket. Utána pedig indulunk is a stadionba.

A mágneses szobakártyámmal a kezemben lépek ki a szobámból, s a lifthez lépek. Benyomom a hívó gombot, s várom, hogy a szerkezet felérjen hozzám a földszintről. Kettényílik a szürkékre festett ajtó, s én beszállok. Megnyomom a földszintre vezető gombot, s türelmesen várom, hogy leérjek.

Az étterem bejárata előtt, csak a fiúk hangját lehet hallani. Egy nagy mosollyal az arcomon lépek be az üvegajtón, s a hosszú asztal felé veszem az irányt, ahol a fiúk már-már befejezték a reggelit.

- Jó reggelt. – ülök le a helyemre, majd egy cuppanós puszit nyomok a testvérem arcára.

- Szia. – mosolyog rám, majd visszafordul a kajájához. A szájához emeli a villát, majd elejti azt, s döbbenten fordul újra felém. – Mi a... - tátja el a száját.

A többi srác – kivéve Marcot – döbbenten figyelnek. Képtelen vagyok eldönteni, hogy miért. Ennyire szörnyen állna? Pedig Marconak tegnap nagyon tetszett. Vagy csak úgy mondta?

- Azt a mindenit. – füttyent Saul. – Igazán jól áll ez a haj. – kacsint. – Bár a hosszú is elég izgató volt. – vigyorog rám, mire én pironkodva hajtom le a fejemet.

- Miért? – kérdezi Denis, miután a többi srác lenyugodott.

- Anyu miatt. – suttogom, s ahelyett, hogy rá néznék, inkább Denissel szemben ülő fiúra koncentrálok.

- Gyönyörű vagy. – tátogja mire, újra elpirulok. Kacsint egyet, s inkább jobbnak tartom, ha elfordulok. Elkezdem legyezni az arcomat, mintha melegem lenne, habár köze sincs ehhez.