fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|17|

C S A K   V E L E

Zoraida Suárez Fernández

2017. november 27.
Madrid

Pontosan három hete. Három hete vagyunk együtt Marcoval, s ezzel együtt három hete az életem is megváltozott. Borzasztóan boldog vagyok Marco mellett, el sem tudom hinni, hogy miért nem jöttünk össze hamarabb. Leginkább az én hibám volt, hogy egészen idáig eltolódott, de nem panaszkodok. Marco mellet nem lehet unatkozni, sem szomorúnak lenni, hisz fél perc alatt eléri, hogy semmi baja ne legyen az embernek.

A kapcsolatunk hatással lett a tanulmányaimra is, hisz már sokkal jobban odateszem magam az egyetemen és a kávézóban is sokkal energikusabban dolgozok. Sőt, még barátokat is sikerült szereznem, és a testvéremmel is heti szinten találkozok innentől kezdve.

Egyszer-kétszer amikor egyedül voltam elgondolkoztam azon, hogy anyut meg kéne-e látogatnom, de mindig elvetettem az ötletet. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy hogy boldogul nélkülem. Azért remélem, jól van.

Időközben Marco részt vett a Spanyol Válogatott Meccsein, amik közül, csak a hazai meccsre mentem ki.

Sajnálatos módon, Marco hat napja megsérült a Bajnokok Ligája során. Ha minden eredménye jó lesz, akkor a hatodikai meccsen már játszhat a Dortmund ellen. Szegény nagyon rosszul viseli az egészet, hisz ha tehetné folyamatosan játszana, bár így csak az egészségét cseszné el.

Egyszóval az utóbbi három hetem, volt életem eddigi legszebb időszaka.

Az órámra pillantva, igazolódik be a megérzésem, hogy percek múlva vége lesz az előadásnak és ezután mehetek haza, vagy éppen Marcohoz. Szorgosan írom le a tanár szavait, hogy minden meglegyen amit meg kell majd tanulnom a vizsgákhoz. Mindig is jó tanuló voltam, de ez az egyetem sokkal keményebb mint amire számítottam. A telefonom képernyőjén megjelenik egy üzenet Marcotól, miszerint már a parkoló végében vár rám. Nos, akkor hozzá megyünk.

Gyorsan elteszem a füzeteimet a táskámba, miután a professzor kimegy a teremből, és Elenával együtt lépünk ki az előadóteremből. A parkolóig vezető úton kielemezzük a mai napot, majd egy öleléssel elbúcsúzunk egymástól.

A parkoló végében lévő fehér Audi felé veszem az irányt, miközben felhúzom a kabátom cipzárját. Utálom a hideget.

Mosolyogva dobom be a táskámat a hátsó ülsére, majd szállok be Marco mellé.

- Szia. – köszönök neki mosolyogva, majd adok egy puszit az arcára.

- Szia. – húzza magához az arcomat, majd megcsókol. – Milyen volt a napod? – érdeklődik, miközben kitolat a parkolóból, majd kifordul az útra.

- Kicsit fárasztó. Kilenctől itt vagyok. – sóhajtok fel, majd az órára pillantok, ami délután fél ötöt mutat.

- Nem sok ez így egyszerre? – vezet rám a tekintetét a fiú, majd lefékez a piros lámpánál.

- Így legalább csütörtökön és pénteken egész nap bent tudok lenni a kávézóban. – vonok vállat.

- Mondtam, hogy hozzám költözhetsz. – vezeti rám sötét íriszeit.

- Én meg megmondtam, hogy nem. – pillantok felé.

- Borzasztó vagy. – sóhajt fel, majd elindul. A kocsi hangtalanul dolgozik alattunk, miközben Marco háza felé tartunk.

- Te akartad ezt. – mutatok végig magamon nevetve, mire Marco is felnevet.

- Reggel mikorra mész?