fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|19|

T Ú L L É P N I A M Ú L T O N

           

Zoraida Suárez Fernández

2018. január 1.
Madrid

Összefonom a karjaimat a mellem alatt, majd egy határozott pillantást küldök a velem szemben álló fiú felé. Ő is hasonlóan áll velem szemben, csupán annyi különbséggel, hogy már messziről meg lehet érezni a belőle áradó negativitást; ami a tervem ellen szól.

Habár legbelül, nem csodálom, hogy így áll hozzá a dolgokhoz, de mégis fáj. Rossz, hogy nem támogat. Hisz azt kéne tennie nem? Támogatnia bármilyen hülyeséget tervezek tenni, de ahelyett, hogy mellettem állna, ellép tőlem. Jó messzire. Egyedül hagy, egy olyan csatában ahol szükségem lenne rá. Rá, mint támaszra, aki mindig ott volt nekem. Rá, akiben minden feltétel nélkül megbízok. Rá, akibe szerelmes vagyok, és érte bármit megtennék. Szükségem lenne rá, életem legmeghatározóbb pillanatában. De, ő teljesen máshogy gondolja. Nem lesz mellettem. Cserben hagy. Most először, amikor tényleg szükségem lenne a támogatására.

- Idiótaságot készül tenni. – tekintete először rám, majd a már majdnem teli bőröndömre siklik. Összeszorul a szívem a hangjából csöpögő gúny miatt. Még neki áll feljebb?

- De legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. – vonok vállat frusztráltan.

Az utolsó felsőt is beteszem a bőröndbe, majd behúzom a cipzárját, s az ajtó mellé állítom. Körbepillantok a szobában, s csupán akkor veszem észre, hogy Marco meze – ami természetesen a kedvencem – az ágyon hever. A fiú szeme is arra vándorol, majd nagyot sóhajtva fogja meg, majd nyújtja át nekem. Szomorúan szorítom magamhoz, s begyömöszölöm a bőröndbe.

- Csalódni fogsz. – egyetlen egy dolgot gyűlölök a férfiakban. A makacsságukat. Mindegyik azt hiszi, hogy ők jóval tapasztaltabbak, avagy okosabbak a nőknél. Holott ez nincs így.

- Benned is csalódtam, mégis itt vagyok. – vágom hozzá, mindenféle gondolkozás nélkül.

Habár tisztában vagyok azzal, hogy ezt a két esetet nem lehet egy szinten mérni, de már nincs visszaút. Kimondtam.

- De én nem tettem tönkre az egész életedet. – a hangjából megint csöpög a gúny, amitől újfent összerezzenek.

Gyűlölök veszekedni. Főleg azokkal akiket szeretek. De, egyszerűen képtelen vagyok leállni, ha a másik fél folytatja. Okos enged szamár szenved. Egy probléma van; mindkettőnkben vannak problémák, amiket elfojtottunk magunkban, s ezek most fognak kijönni.

- Ha azt vesszük, tizennyolc év, nem az egész életem. – feleselek, amitől Marco szemei elsötétednek.

- De örökre benned marad a tüske. – világít rá a dolog lényegére. – Nem gondolod, Zora? – próbálja felvenni a szemkontaktust, de én ahol tudom ott kerülöm a sötét szempárt.

- Arról ő nem tehet. – sziszegem, de a hangom még így is megbicsaklik.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy mindig is emlékezni fogok. Gyűlölöm, hogy nem felejtettem el. Gyűlölöm, hogy Marco ezt hozza fel példának, amikor tudja, hogy mennyire fáj.

- Akkor mégis ki tehet róla, hm? – érdeklődve pillant az arcomra, ami most eltorzul az emlékektől. Szinte lepereg a szemem előtt minden, amitől a légzésem felgyorsul, s szinte érzem a fájdalmat minden porcikámban. Az emlékeim úgy törnek felszínre, mint ahogy kitörik egy vulkán. Vagyis, brutális gyorsan, se perc alatt.