fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|1|

A  K E Z D E T

Zoraida Suárez Fernández

2017. június 1.
Barcelona

Mosolyogva ölelem meg a testvéremet, majd utat engedek neki, és a barátnőjét is két puszival köszöntöm. Elfordítom a kulcsot a zárban, majd leülök velük szemben a nappaliban. Denisre pillantok, aki egy pillanatra sem engedi el a barátnője kezét, noha tisztában van vele, hogy imádom Sandrat.

- Szóval... - köszörüli meg a torkát a fiú, majd felém pillant. – Két hét múlva kezdődik az U21-es Európa Bajnokság. Sajnos nem tudtam addig győzködni az edzőt, hogy két embert is magammal vihessek, így egy valakit vihetek csak. – néz fel a szemeimbe.

- Nem gond, ha Sandrat viszed. – vágok közbe mosolyogva, miközben próbálom visszatartani a könnyeimet. Igazából rohadtul zavarna, hiszen nem szeretnék egyedül maradni ebben az óriási házban, abban a tudatban, hogy anyám bármikor idejöhet és elvihet.

- Félreértesz Zora. – rázza meg a fejét. – Téged viszlek el. – vigyorog rám. A mosoly lehervad az arcomról, majd pillanatokkal később egy fülsüketítő visítás hagyja el a számat és a tesómra vetem magamat.

- Köszönöm. – ölelem magamhoz szorosan, majd a barátnőjére pillantok. – Nem gond? – kérdezem, de egy pillanatra sem engedem el a testvéremet.

- Dehogy. – legyint. – Még a vizsgáimra kell koncentrálnom, és ha a fiúk bekerülnek a döntőbe, arra mindenképpen elmegyek. – simít végig a hátamon.

- Köszönöm. – ölelem őt is magamhoz.

- Megérdemled. – pillant rám a lány, mire én egy szomorkás mosollyal az arcomon pillantok rá.

- Csinálok kaját. – pattanok fel a kanapéról, majd a konyhába sietek.

Lassan fél éve élek együtt a testvéremmel, de még mindig nem tudtak rávenni arra, hogy beszéljek az elmúlt tizennyolc évemről. Nehéz beszélnem róla, és ha rajtam múlna, soha sem említeném meg senkinek sem. Nem érzem magam elég erősnek lelkiekben, hogy beszéljek a múltamról. S ez nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Túlságosan is félek feleleveníteni az emlékeimet. Félek, hogy újra és újra átélném ha mesélnék róla. S nem vagyok elég erős ahhoz.

A kezdetekben, amikor elhoztak onnan, csoda volt, ha pár szót váltottam velük, de mára már, akadnak olyan napjaim is amikor egy percre sem vagyok hajlandó befogni. De az idegenekkel még mindig bizalmatlan vagyok. Sandraval sem beszéltem majdnem három hónapon keresztül, de egyszer amikor ketten maradtunk, ő folyamatosan beszélt hozzám, mindaddig, míg meg nem tört a jég, és meg nem szólaltam.

A pulthoz lépek, majd arra támaszkodva pörgetem az agytekervényeimet. Mit kéne főznöm? Ha már azzal az indokkal léptem le? Az órára pillantok, s előveszek egy csomag kenyeret és elkezdek gyártani négy darab meleg szendvicset. Egy tálcára helyezem az összes szendvicset majd kiveszem a nappaliba.

- Jó étvágyat. – vigyorgok rájuk, majd leülök az egyik fotelba, és bekapcsolom a Tv-t.

- Te ettél? – kérdezi Denis, miközben egyik kezéből a másikba teszi át a szendvicsét.

- Igen. – bólogatok, majd a Tv felé fordulok.

Gyűlölök hazudni neki. De képtelen lennék a szemébe mondani, hogy ma még egy falat sem ment le a torkomon. Mérges lenne rám, ami teljesen jogos lenne. De amíg ő azt hiszi, hogy minden rendben van velem, addig én leszek a legboldogabb kistestvér. Ő meg elhiheti magáról, hogy tud rám vigyázni, noha ez nem igaz. Imádom Denist, de képtelen vagyok elmondani neki az igazságot. Félnék a reakciójáról. Félnék attól, hogy kidob, avagy nem akarná, hogy a közelében legyek. Elvégre valamilyen szinten ismerem, és tudom, hogy ő mindenkinek segíteni akarna. De nekem már nem lehet. Reménytelen egy alak vagyok.