fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|12|

A Z E L S Ő

Zoraida Suárez Fernández

2017. október 20.
Madrid

Majdnem két hónapja jött rendbe az életem. Végre életemben először kimondhatom azt, hogy boldog, s elégedett vagyok, mindazzal amim van.

Ez idő alatt elkezdtem az egyetemet, ami nagyon tetszik, s emellett a kávézóban is imádok dolgozni. Dani legnagyobb kárára elköltöztem tőle, de attól függetlenül majdnem napi rendszerességgel látogatom a fiút. Denissel megpróbálunk legalább hetente egyszer találkozni, míg Marcoval folyton egymás nyakán lógunk. Amikor nincs edzése, mindig eljön értem az egyetemhez, s együtt megyünk haza, majd utána elvisz a kávézóba, s ha ott végzek akkor haza is szokott fuvarozni.

Egy tömbházban sikerült találnom egy viszonylag normális áru lakást, ami megfelel minden igényemnek, ami csupán annyi, hogy legyen közel az egyetemhez és a kávézóhoz, s persze busszal, eljuthassak a barátaimhoz.

Mivel csak egy hete sikerült beköltöznöm a lakásba, néhol még akadnak dobozok, amikben mindenféle fontos, vagy éppen kevésbé fontos dolog lapul, s ha minden igaz, ma a srácok segítségével azok is helyükre kerülnek.

A kanapén elterülve nézegetem az egyik bekereteztetett képet, amin a nagyszüleimmel szerepelek. Egy szomorkás mosollyal az arcomon simítok végig a képen, majd inkább leteszem a földre a kanapé mellé. Letörlöm a kibuggyanó könnyeimet, majd a következő képet is a kezembe veszem. Ezen anyuval szerepelek. A ballagásomon. Azon a képen úgy tűnik, mintha minden rendben lett volna köztünk. Hisz mindketten mosolyogtunk, s egymást öleltük. Akkor először s utoljára. Ezt a képet, már kissé durvább mozdulattal teszem le a földre.

- Zora. – Marco hangja repít vissza a valóságba. Érdeklődve fordulok az ajtó felé, ahol csak a spanyol fiú lép be. Leveszi a pulcsiját, majd közelebb jön hozzám. – Biztos ezt akarod? – kérdezi, majd körbenéz az üres lakásban.

- Ezt már megbeszéltük, Marco. – sóhajtok fel, majd lefordulok a kanapéról. – Nem akarod örökké Dani nyakán lógni, s hallgatni mindenkitől, hogy ingyenélő vagyok. – motyogom, s mielőtt megszólalna folytatom. – Köszönöm az ajánlatot, de nem költözök hozzád. Akkor is ugyanaz lenne, mint Danival. Nem akarom, hogy azt higgyék az emberek, hogy kihasznállak titeket.

A fiú elé lépve szorosan megölelem üdvözlésképpen, majd magam után húzva belépek a konyhába.

- A többiek mikor jönnek? – fordulok felé, s ezzel együtt egy dobozt adok a kezébe.

- Tíz perc.

- Oké. – bólintok, majd kinyitom a konyhaszekrényeket, s együtt bepakoljuk a tányérokat, s az edényeket.

A konyhával szinte már végzünk, amikor meghallom a kulcs zörgését, s pillanatokkal később a fiúk hangját.

- Sziasztok. – lép be Dani először a konyhába, s őt követi a barátnője, majd Borja.

- Sziasztok. – ölelem meg sorban az érkezőket.

- Na mit kell csinálni? – néz körbe Dani a konyhában, ahol már tényleg nincs mit csinálni. – Mert úgy látom, semmi dolgunk. – csapja boldogan össze a két tenyerét, mire vigyorgva karolok a legjobb barátomba, s vezetem ki a nappaliba.

- Jó munkát. – ütögetem meg a hátát.

- Ó, derekam. – kap az említett területre, s ledobja magát a kanapéra. – Bocsi, de így nem tudok pakolni. – sóhajt fel drámaian, mire mindannyian csúnyán nézünk rá.