fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|15|

V A L L O M Á S

Zoraida Suárez Fernández

2017. november 05.
Madrid

Marco egy gonosz mosolyra húzza az ajkait, majd elém lép. Kiráz a hideg ahogy a meleg tenyere a derekamra simul, s a lehelete végigszánt a nyakamon. Félve pillantok fel az arcára, de csupán a komor tekintetével találom magam szemben.

- Ugye tudod, hogy nagyon kibasztál velem? – kérdezi halkan, majd ujjaival végigsimít az arcomon, s az arcomba hulló tincseimet a fülem mögé tűri.

- Én n-nem akartam. – rázom a fejem dadogva.

Egy hitetlen mosolyra húzza a tökéletes ajkait, majd közelebb lép hozzám, így a hátam a falnak feszül.

- Mégis megtetted Zora. – dönti homlokát az enyémnek. – Pedig én borzasztóan szerettelek.

- Én is szeretlek, Marco. – motyogom könnyeimmel küszködve.

Ahelyett, hogy megbocsájtana, csak mélyebbre lök.

- Ó, babám. – nevet fel, majd az egyik kezét az arcomra fekteti. – Te már csak a múltam része vagy. – hajol a fülemhez. – Egy jelentéktelen fejezet, melyet mindenki el akar felejteni. – szúrja mélyebbre a kést a szívemben. – Mindent tönkreteszel magad körül, édesem. – a becézések, most teljesen máshogy hatnak rám, mint eddig.

- Marco ne tedd ezt. – sírom el magamat, amikor elhajol a fülemtől. – Kérlek. – nézek fel sötét íriszeibe.

- Most mondanám, hogy sajnálom. De téged nem sajnállak. Mindent megérdemelsz amit kapsz az élettől. Te is olyan borzasztó vagy és leszel mint az anyád. – sziszegi mérgesen, majd mindenféle finomkodás nélkül ellép tőlem.

- Szeretlek. – kiáltok utána, de a vallomásom süket fülekre lel.

- Én meg utállak. Egyensúlyban vagyunk. – nevet fel, majd az ajtót hangosan becsapja maga után. Távozott az életemből.

Levegőt kapkodva ülök fel az ágyban, s kapcsolom fel az éjjeli lámpámat. Újabb rémálmok. Szipogva törlöm meg a szememet, mivel megszabadulok a könnyeimtől. Egy időre legalábbis. Az órára pillantok ami, negyed hatot mutat. Elég jól bírtam.

- Zora, minden oké? – toppan be a konyhába Dani. Futócucc van rajta, míg én még mindig a pizsimben álldogálok az óriási konyha közepén.

- Újabb rémálom. – legyintek, mintha már természetes lenne. Másfél hete minden éjszaka ugyanez van. – Futni mész? – érdeklődök.

- Igen. – bólint, de érzem, hogy még mondani szeretne valamit.

- Mehetek veled? – kérdezem csillogó szemekkel. Talán ha lefárasztom magam akkor éjszaka tovább tudnék aludni.

- Gyere. – bólint, mire én azonnal felrohanok az ideéglenes szobámba. Felkapom a futócuccomat, majd lerohanok a legjobb barátomhoz.

Egymásba karolva lépünk ki a hűvös madridi levegőre, majd pár nyújtó gyakorlat után elkezdünk futni. Csöndesen kocogunk egymás mellett, hol lehagyva, hol beérve a másikat. Nem is figyelem, hogy merre megyünk, egészen addig, míg egy nagyon ismerős környékre nem érünk.

- Dani. – torpanok meg azonnal. – Miért vagyunk itt? – pillantok körbe, ezzel is megmutatva a mellettem álló fiúnak, hogy menjünk innen.