fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|6|

V E R E S É G

Zoraida Suárez Fernández

2017. június 30.
Krakkó

Három napja az olaszokat is megverték a srácok három egyre. S ma a végső összecsapásra kerül sor. Kimondhatatlanul büszke vagyok a srácokra, s bármi is legyen a mai meccs végeredménye én akkor is büszke leszek rájuk.

Tegnap Sandra csatlakozott hozzánk, így végre az utolsó meccsen nem kell egyedül lennem. Na nem mintha annyira bántam volna azt a két órás magányt, mivel a fiúk mellett egy elképzelhetetlen lett volna, ráadásul Marco által az utóbbi pár estém sem telt magányosan, mivel addig nálam volt, míg el nem aludtam, s szinte akkor keltem, amikor bevágódott mellém reggelenként.

- Szerencse puszi? – Marco vigyorogva kémleli az egyre vörösödő arcomat, s lazán a fehérre mázolt falnak dől. Tisztában van, azzal, hogy egy-egy ilyen mondatával miket tud elérni nálam, s ezt ki is használja.

- Utoljára. – nézek rá, majd közelebb lépek hozzá. Alig kerülök a közvetlen közelébe máris megcsap a már jól ismert illata, amit egész nap eltudnék szagolgatni. A vállába kapaszkodva pipiskedek fel, majd egy lágy puszit nyomok a borostás arcára. Kezeit a derekamra simítja, s a fejét a nyakamba temetve ölel magához, míg én a mellkasára hajtom a fejemet, s nagyot szippantok a finom illatából.

- Szerinted nyerni fogunk? – motyogja halkan, de eszébe sem jutna elengedni, amit igazság szerint egyáltalán nem bánok. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, rá kellett jönnöm, hogy már lassan majdnem jobban megbízok az engem ölelő spanyolban, mint saját magamban, ami egy kicsit megijeszt.

- Nem tudom. – suttogom, miközben az egyenletes szívverése megnyugtat. Tisztában vagyok azzal, hogy most nem nekem kéne idegesnek lennem, de valamiért egész nap nem tudtam egy percre sem lenyugodni. Valami mindig a fejemben volt, s nem hagyott nyugodni, s legtöbbször az engem ölelő fiú volt az oka az idegességemnek. – Bármi is lesz a meccs végeredménye, én akkor is büszke leszek rátok. – húzódok el tőle, olyannyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Nagyot sóhajt, majd az ajkait a homlokomhoz érinti, s lassan ereszti el a derekamat. Mosolyogva int egyet, majd belép az öltözőbe.

Megfordulok a tengelyem körül, s Sandra keresésére indulok. Utoljára a büfében láttam, s nagyon remélem, hogy még mindig ott tartózkodik. Apró termetem miatt, kicsit tovább tart felderíteni a terepet, de szerencsére kiszúrom az épp büféből távozó Sandrat. Mosolyogva csapódok mellé, s sok kajával a kezünkben – habár én egy falatot sem fogok enni -,foglaljuk el a helyünket.

- Mi van köztetek? – szólal meg miután elrendezi az ölében a dolgait, s a telefonját is a táskája legmélyébe teszi. Értetlenül fordulok felé, mivel fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Marcoval. – fordul felém, s kíváncsian várja a válaszomat.

Nagyot nyelek, s letekintek a zöld fűre, ahol a játékosok már nagyban melegítenek, mosolyogva pillantok Marcora, aki az utasítást betartva végzi a feladatokat, a többi sráccal együtt. Sajnos Denis nincs a kezdőben, de nagyon remélem, hogy időközben be fogják állítani.

- Nem tudom. – suttogom, s Sandrara pillantok, aki felvont szemöldökkel figyeli minden mozdulatomat. Mintha azt sugallná, hogy ne hazudjak se neki, se magamnak. – Már az első naptól kezdve jóban vagyunk, mintha ezer éve ismernénk egymást, holott még csak pár hete. Megbízok benne, ami megijeszt. Félek, hogy nem érdemli meg, hogy olyan sok mindent megtudjon rólam. – hadarom el gyorsan. – Biztonságban érzem magam mellette, s egyszerűen képtelen vagyok nem mosolyogni amikor a közelemben van. – vallom be, s újra a pályán melegítő társaságra pillantok, s a tizenegyes mezszámú fiút keresem. – Rövid idő alatt a bizalmamba férkőzött. Meséltem neki a régi életemről. – nézek a lányra, aki tátott szájjal hallgatja végig a mondandómat. Próbálja leplezni a meglepődöttségét, de nem sikerül neki.