fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|18|

Ú J  É V

Zoraida Suárez Fernández

2017. december 31.
Madrid

Az év utolsó napja.

Lassan két hónapja alkotunk egy párt Marcoval, s kívánni sem kívánhatnék nála jobbat. Ő maga a tökéletesség. Egy hete hozzáköltöztem, mivel az utóbbi időben már alig mentem haza, így mindketten egyszerűbbnek láttuk a dolgokat. Igaz, az elején úgy gondoltam, hogy nagyon elsietjük a dolgokat, de utána rájöttem, hogy a mi kapcsolatunk koránt sem normális, szóval hagytam az egészet, s kiélvezem azt, hogy nem egyedül élek, sőt még Daniék is a közelben laknak.

Két hete töltöttem be a tizenkilencedik életévemet, s külön kérésre, senki sem csapott nekem semmiféle meglepetés bulit. Csupán a borzasztóan szűk családommal és barátaimmal töltöttem a napot. Életem legszebb születésnapja volt.

Az utóbbi pár napot Marco a barátaival töltötte, így nekem volt elég időm beköltözni a lakásába. Tegnap érkeztek haza, s Marco a repülőtérről egyenesen az edzésre ment.

- Marco. – bököm meg az oldalát immáron reggel. – Ideje lenne felkelni. – simítok végig borostás arcán, majd puszit is adok az előbbi területre.

- Még öt perc. – motyogja, majd a vállamra hajtja a fejét.

- Na. – nevetek fel, majd a hajába túrok. – Kelj fel. – noszogatom tovább, mire rám emeli álmos szemeit.

Csodálatos sötétbarna íriszei találkoznak az enyémekkel, majd közelebb hajolva egy lágy csókot hint az ajkaimra.

- Jó reggelt. – mosolygok rá, majd felülök az ágyban.

- Jó reggelt. – nyújtózkodás közben villant felém egy nagy vigyort, majd belefúrja a fejét a párnába.

- Gyere reggelizni. – pillantok hátra a vállam felett immáron az ajtóban.

A konyhába lépve óriási káosszal találom szembe magamat. Nagyot sóhajtva teszem be a piszkos edényeket a mosogatóba, majd a fölösleges papírokat kidobom a szemetesbe.

- Mit eszünk? – vágódik le az egyik székre, majd a tenyérbe támasztja a fejét.

- Palacsinta? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, majd kitárom a hűtőt, és felmérem annak tartalmát.

- Az év utolsó napján bűnözhetek. – von vállat, majd figyelemmel követi végig, ahogy kiteszem a pultra a hozzávalókat.

- Összekevered? – pillantok felé, mire ő azonnal bólint. Egy tálba összeöntöm a hozzávalókat, majd Marco elé helyezem.

Eközben vékony szeletekre vágok fel pár gyümölcsöt, majd pár lekvárt is előveszek a hűtőből.

- Ki is sütheted. – támaszkodok a pultra, majd a tésztára pillantok.

- Ha égett palacsintát akarsz enni, akkor legyen. – von vállat, majd a főzőlaphoz lép, s rárakja a serpenyőt.

- Amíg egyedül voltál akkor is te főztél. – vonok vállat, majd felülök a pultra, s onnan figyelem Marcot. – Szóval, igenis jól tudsz főzni.

Marco nagyot sóhajt, majd kiönt egy kisebb adagot a serpenyőbe, egészen addig, míg el nem fogy az összes tészta. A gőzölgő palacsintákat az asztalra teszi, majd mi is helyet foglalunk ott és nekikezdünk a reggelinknek.

- Egész finom lett. – dicsérem meg az első falat után. Hisz nem minden férfi tud ilyen jó palacsintát sütni, habár ezt a legkönnyebb elkészíteni, de erről Marconak nem kell tudnia.