fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|20|

S Z E R E T L E K

Zoraida Suárez Fernández

2018. január 2.
Madrid

A repülőgép éjfél után pár perccel sikeresen landol a madridi repülőtéren. Kissé elhúzom a leszállást, mivel képtelen vagyok Marconak bármiről is hazudni, vagy bármit eltitkolni előle, ahogy beülök mellé a kocsiba, azonnal el fogom neki mondani, hogy ott voltam, még ha nem is szálltam ki a kocsiból, akkor is oda mentem, Marco sokadig figyelmeztetése ellenére. Bűntudatom van emiatt. De meg kell értenie, hogy ezzel túl fogom magam tenni azon az éjszakán.

A bőröndömmel az oldalamon lépek ki a repülőtérből, s egyből a parkoló felé veszem az irányt, ahol Marco már vár rám. A fehér Audi, teljes valójában előttem áll, amitől egy apró mosoly kúszik az ajkaimra. Ahogy közelebb érek, csak akkor veszem észre, hogy Marco a kocsi oldalának dőlve vár rám.

- Szia. – mosolyom egyre nagyobb lesz ahogy közelebb érek hozzá.

- Szia. – egy kósza tincset kisimít a szememből, majd mindkét kezét az arcomra fekteti. Óvatosan húz közelebb magához, s pillanatokkal később ajkai találkoznak az enyémekkel. Az arcomat fogó karjába kapaszkodok, majd visszacsókolom. Borzasztóan hiányzott.

Habár, alig egy napot voltunk távol egymástól, akkor is gyűlölök messze lenni tőle.

- Hiányoztál. – motyogom halkan miután elszakadok édes ajkaitól, s ha nem lenne sötét, azonnal kiszúrná a vörös pöttyöket, amik kiültek az arcomra.

- Egy nap sem volt, míg Barcelonában voltál. – nevet fel, majd magához húz, s a hajamba túr.

- Pont erre a válaszra vártam. – motyogom a vállába, s minden erőmet bevetve próbálom eltolni magamtól. Hiába, Marco ezerszer erősebb és ráadásul magasabb is nálam.

- Te is hiányoztál. – súgja a fülembe, amitől a szívem nagyon dobban, s szinte elolvadok a karjaiban.

Még pár percig élvezzük egymás közelségét, de mindketten olyan szinten fáradtak vagyunk, hogy majdnem elalszunk a másik karjaiban.

- Milyen volt az út? – épphogy egy pillanatra fordul felém Marco, majd összekulcsolja az ujjainkat.

- Mérges leszel rám, de oda is elmentem. – motyogom halkan, alig érthetően.

- Zora. – elkínzott hangja a szívemig hatol, s óriási önerő kell ahhoz, hogy ne sírjam el magamat azonnal.

- Értsd meg Marco kérlek. – könyörgök neki, könnyeimmel küszködve. – Már nem érzem azt, hogy a múlt sakkban tartana. Rendbe jött a kapcsolatom anyával, és már nem élek a múltban. Miért érzem azt, hogy te ennek nem örülsz? – az utolsó mondatomnál fordulok csak felé.

Annyi ellenezte mindig is, hogy beszéljek anyával. Azt meg plána nem díjazta, hogy oda is elmenjek. Nem akar boldognak látni?

- Nem arról van szó. – rázza a fejét. – Eddig akkor láttalak boldognak, amikor Denissel, Danival vagy velem voltál. Féltem, hogy anyukád átver és sírva borulsz majd a nyakamba, amikor visszajössz.

- Marco, ha attól félsz, hogy nem jövök vissza hozzád, akkor felesleges. – rázom a fejemet egy apró mosollyal az arcomon.

- Miért? – fordul felém érdeklődve. Szemével az arcomat fürkészi, s csak akkor fordítja a fejét előre, amikor a lámpa zöldre vált.