fehér rózsa|𝗠𝗮𝗿𝗰𝗼 𝗔𝘀𝗲𝗻𝘀𝗶𝗼

|9|

T A L Á L K O Z Á S

Zoraida Suárez Fernández

2017. augusztus 16.
Madrid

Nagyot sóhajtva foglalom el a jegyemen kijelölt helyet. A mosolyom egyre nagyobb lesz, ahogy meglátom Danit, a kispadon. Igaz, hogy már két perce elkezdődött a meccs, de jelen pillanatban nincs senki sem a pályán aki érdekelne. Marco és Denis.

Épphogy helyet foglalok, szinte mindenki egy emberként ugrik, fel miközben egyetlen nevet skandálnak. Érdeklődve pillantok a kivetítőre, ahova egy nevet írtak ki, majd pillanatokkal később egy ismétlés a gólról.

Marco Asensio, már a negyedik percben egy fergeteges góllal megszerezte a vezetést a csapatja számára. Daninak hála, már sokkal több mindent tudok a fociról, így azt is meg tudom állapítani, hogy csodálatos gólt lőtt.

Danival a kapcsolatunk több mint tökéletes. Természetesen még mindig kizárólag barátok vagyunk, igazság szerint, én nem is tudnék elképzelni vele többet, mivel egyetlen egy fiúért dobban meg a szívem. Nagyon sokat segített az elmúlt hetekben, sőt még az egyetemes felvételimhez is elkísért, és még nem tett ki a lakásából, holott eddig semmit sem fizettem érte. Bár az ő szavaival élve; „Nekem az bőven elég, hogy főzöl nekem, és kimosod a ruháimat." Már egy hete egy aranyos kis kávézóban dolgozok közel az egyetemhez. Szükségem van pénzre, hisz egyetemre is kell, és lakást is szeretnék vásárolni. Természetesen a hétköznapi dolgokról még nem is beszéltünk.

A madridi csapat, még az első félidő végekor fölényes vezetéssel vonul le a pályáról. Egy apró mosollyal az arcomon figyelem, ahogy a szurkolók boldogan támogatják a kedvenc csapatukat. Dani még tegnap mesélte nekem, hogy ez egy focista számára óriási löketet jelent. Hisz egy-egy gólnál, vagy szép cselnél olyan tapsot és gratulációt tudnak kapni, ami felér minden dicsérettel.

- Zora? – érdeklődve fordulok hátra, ahonnan a nagy zajban ki tudtam szűrni a hangot. Megdöbbenve kelek fel a helyemről és ölelem magamhoz a lányt.

- Szia. – mosolyogva köszönök neki, hisz attól függetlenül, hogy a bátyámmal nem vagyok olyan jóban, Sandrára nincs okom haragudni. – Mi újság veletek? – próbálok úgy érdeklődni a bátyám felől, hogy ne legyen nagyon feltűnő, sikertelenül.

- Padlón van Zora. – sóhajt fel a lány szomorúan, majd a mellettem ülő férfit megkéri, hogy cseréljenek helyet. – Hiányzol neki, nagyon. – nagyot sóhajtva pillant a vendégcsapat kispadja felé, ahol egy pillanatra feltűnik a testvérem feje.

- Nekem is hiányzik, de annyi fájt, hogy azt tette velem. – halkan válaszolok, hisz ha hangosabban kéne megszólalnom, félő lenne, hogy elsírom magamat.

Igen, természetesen nekem is borzasztóan hiányzik a testvérem. Alig kaptam vissza és már el is vesztettem. Elhiszem, hogy számára is nehéz, de gondolkozhatott volna. Hisz tudta, hogy így fogok viszonyulni hozzá, ha a hátam mögött intézkedik. Fogalmam sincs, hogy hogy történt az egész. Esetleg Denis kérte meg Marcot, hogy mondja el neki, amit én meséltem neki, vagy Marco önként és dalolva mesélte el a bátyámnak? A legszomorúbb az egészben az, hogy egyikőjükből sem néztem ki ezt. Hisz mindketten olyan imádni valóak és önzetlenek. Miért pont velem csesztek ki mindketten?

- Nem tudta elviselni azt a tudatlanságot amiben élt. Nem akart azzal zaklatni, hogy meséld el neki az életedet. De nagyon kíváncsi volt rá. Minden pillanatára. A legszomorúbbaktól kezdve a legboldogabbakig. – Sandra egy apró mosollyal az arcán szorítja meg a kezemet, és átnyújt egy papírzsebkendőt. Szipogva törlöm meg a szememet.