Sakkbábu

Alma és gyöngyvirág 3/4

- Tessék? - tátogtam, de hang alig jött ki a torkomon. Egyszerűen nem bírtam értelmesen megszólalni, se igazán tiltakozni. 

- Jól hallottad, March. Ma éjjel Ludwig alatt fogsz szenvedni, hisz megígértem, hogy kínozni foglak titeket. 

- Ne, kérlek ne! Könyörgöm! 

A hangomat már sikerült megtalálnom, de most szánalmasan elkezdtem Vincent ingébe kapaszkodni. 

- Nem szeretném, ha összegyűrnéd az ingem. Még ráncos lesz, és utálok vasalni. 

Lerázta kezeimet, én pedig a földre estem. Igen, már megint a padlóról néztem fel rá, a mai napon már másodjára. Alakja szemeimben félelmetes magasságokba szökött, felettem tornyosult a fekete- fehérbe öltözött férfi. 

- Mindketten ugyanolyan árulók vagytok, így megérdemlitek méltó büntetéseteket - zengte, majd kissé halkabban hozzátette: - Azért az egy mondatért Ludwig kapni fog... 

- Azért, mert szeretted azt a mágust? - próbáltam kicsit foggatni a múltjáról. - Mert azt mondta Ludwig, hogy szereted még mindig? 

- Nem szeretnem - csattant fel. 

Teljesen kifordult magából, mintha legérzékenyebb pontján érintettem volna. Arca a dühtől eltorzult, ugyanakkor a kétségbeesés is megmutatkozott rajta, hisz a végsőkig takargatni akarta titkát. 

- Nem szeretem - ismételte meg. - Utálom! Gyűlöllek! 

Morgott egyet rám, majd elindult a szobám felé. Bő ingét felfújta a sebesség okozta légáramlat. A lámpások és fáklyák hosszú lángcsóvákat festettek a falra, s Vincent ingének vásznát is vörösre pingálták. Ő csak ment előre, mit sem törődve a fénylő nyalábokkal. 

- Gyere - kiáltott ki a "cellámból", mikor már belépett a helyiségbe. 

Lassan összeszedtem magam és miután vettem pár mély levegőt, sikerült felállnom. Eléggé rogyadoztak térdeim, de lassan mozgásra bírtam őket. 

A falnak támaszkodva haladtam a hosszú folyosón, majd elértem ajtómat. Átléptem a küszöböt, s beléptem a fekete, néhol bordó falakkal közrefogott helyre. Hallottam, ahogy képzeletbeli bilincseim kattannak csuklómon, becsukva az ajtót. 

- Nem is tudod, milyen jól fogok szórakozni - fordult velem szembe.

- Disznó - köptem a szót. - Szívtelen állat. 

- Nocsak, neked van ilyen izgató hangod is? - vigyorgott képembe. 

Magához húzott, államat két ujjával megtartva. Már majdhogynem összeértek ajkaink, az én bágyadt, szomorú szájszéleim, és az ő gúnyos mosolyától eltorzult, kecsesen felfelé ívelő ajka. 

- Tudod, milyen aranyosan fogsz könyörögni nekem, hogy hagyja abba Ludwig? - kérdezte az utolsó pillanatban. 

- Bolond vagy - sziszegtem fogaim közt. 

- Igen, s bolondulok érted. De én akkor is egy szép látványnak leszek szemtanúja... - gúnyos mosolya egyre jobban eltorzult. - Ahogy látom majd Ludwig elkínzott arcát, amiért azt fogja tenni, amit mondok, igazán felcsigáz... 

- Irányítani fogod, mint egy sakkbábut? - az erő kezdett kiszökni testemből, karom túl gyenge volt, hogy ellökjem. 

- Pontosan. Hiszen én vagyok a király, s te vagy a királynőm. Aki pedig a játszmát irányítja: a múltbeli éned. 

Ellökött magától, hogy az ágyra estem. Belesüllyedtem a puha takarók közé, úgy fogadtak, mint a mocsár. Elmerültem puhaságukban, ékes karjaik között, miközben halkan felkiáltottam a váratlan zuhanástól. 

- Élvezni fogom - mormolta, miközben az ágy szélére térdelt, és lábánál a paplan alatta is besüppedt. - Te pedig gyűlölsz majd, hisz' azzal bántalak, akit itt a legjobban szeretsz... 

Mélyen még a szemembe nézett, hogy újra lássam bosszúvággyal telt zöld íriszeit, mely egy gonosz kígyóéra, ugyanakkor egy kedves, magányos cica pilláira is hasonlítottak, majd távozott a szobából.

Lassan, darabos mozdulatokkal ugyan, de sikerült felkelnem, majd hogy levezessem a feszültséget, először fel- le róttam a köröket a szoba minden irányába, később a falat kezdtem el apró öklömmel verni, miközben fennhangon szidtam az isteneket, később pedig megpróbáltam elterelni a gondolataimat. 

A délután folyamán Vincent behozott a szobámba egy tálcányi ételt, majd szó nélkül távozott. Leültem az íróasztalhoz, majd rendesen belakmároztam. Kifejezetten éhes voltam, hiszen egész délelőtt nem ettem egy falatot sem. 

Egy fél órával később Vincent visszatért, majd elvitte a kiürült tányért, illetve elkísért a mosdóba is. 

- Már csak egy órád van hátra, kedves kicsi March - dalolta, majd újra rám zárta az ajtót. 

Egyre idegesebb lettem, és tudtam, hogy nem menekülhetek. Végső kétségbeesésemben az ajtót rángattam, de mint mindig, mikor el szerettem volna szökni, most sem nyitódott. Az utolsó fél órában az ablakokat tanulmányoztam, de azok sem akartak kitárulni előttem. Valahányszor megpróbáltam kiugrani, mindig egy láthatatlan falba ütköztem. 

- Nem lehet igaz - kiáltottam. 

Aztán énekelni kezdtem. Fogalmam sincs, honnan jött a dal, de a szerelemről szólt. Magas, majd mély hangok követték egymást, egyszer a boldogságot, másszor a fájdalmat foglalták magukba. 

A szobám sarkában állt egy zongora is. Ittlétem óta egyáltalán nem törődtem vele, most azonban felnyitottam fedelét, majd leültem az előtte álló bézs színű párnával borított székre, s játszani kezdtem rajta.

Sosem tanultam zongorázni, még életemben egyszer sem nyomtam le egyetlen billentyűt sem, most mégis tudtam, hogy mit hol találok, mintha valamelyik életemben tudtam volna zenélni, és most visszaemlékeztem volna rá. 

Az idő letelt, s miközben én a régi March kedvenc dalát játszottam, az ajtó kinyitódott, majd belépett rajta a két férfiú, kik szenvedésem hordozói voltak. Vincent és Ludwig. 

_____________________________________________

Szépséges napot, kedveseim!

Hogy vagytok? Én már sokkal jobban. Már ki tudtam kelni az ágyból. XD

Nagyon remélem, hogy tetszett a rész, és hogy érdekel titeket a következő is. :3

Vigyázzatok magatokra, s élvezzétek az életet, hisz egyszer élünk - tartja a mondás.

Haru Amadare, mély alázattal ^^