Sakkbábu

Yes, my Lord! 3/3

Vincent az ágy legvégén ült, maga elé meredve. Arcát kezébe temette, miközben szinte hangtalanul motyogott. Lábait, melyekre előregörnyedt, görcsösen keresztbe fonta, csak cipőbe bújtatott sarkaival kopogott a fapadlón.

Maga a szoba nem tűnt túl nagynak, de kényelmesen el lehetett benne férni. Szürke falak, fakóak, de masszívak. Mint amilyen Ludwig is volt. Egy egyszerű ember, de roppant nagy akarattal, aki sosem adta fel, még akkor sem, amikor más már inkább szívbe szúrta volna magát egy tőrrel. Ő inkább akkor is tisztességesen kitartott.

Az ágyban a megkínzott férfi feküdt, kit püspöklila takarók fedtek be. Felsőteste egy része kilátszott, és így látni engedte sápadtas bőrét. Ludwig a falat nézte, melyen egy régi portré foglalt helyet, Vincentről.

- Bocsáss meg nekem – susogta Vincent, miközben továbbra is eltakarta arcát, így nem láthattam arckifejezését.

- Mit bocsássak meg? – Ludwig hosszú idő után megszólalt.

- Mindent – felelte Vincent.

Az összetört férfi nem szólt semmit. Továbbra is nézte azt az egyetlen képet, mely szobája falát díszítette. A festményen Vincent roppant fiatal volt, szinte még gyermek. Vállán egy hegedű pihent, kezében pedig egy vonó. Elmélyülten húzva csalta elő a hangokat, melyeket csak a festő hallhatott egykoron, mikor művét készítette. Ez volt az ő ajándéka, hogy láthatta a nagyhatalmú lordot zenélni. Mikor gyermeki fájdalmait a húrokon vezette keresztül, mint ahogy a virágok között a patak csordogál, lágyan megölelve a völgy földjét.

A képkeretet szárított virágok díszítették, melyekre lila festék volt szórva, így kisebb- nagyobb foltokban elütöttek az alapvető színskálát felvevő, lassan elporladni készülő normál szirmoktól. A bibék és porzók pedig csalfa feketére voltak pingálva, mint mérgező hajtások.

- Rádöbbentem valamire. Azt hiszem, talán igazatok volt – ismerte be. – Valójában én voltam az áruló.

A szobába lassan besütött a nap, s a madarak felrebbentek az egyik fáról. Hallani lehetett a nyitott ablakon át szárnyaik csapkodását, a tollak viaskodását.

- Végig azt ismételgettem, hogy a ti hibátok minden, de ez nem igaz – hangja elakadt, majd felzokogott. – Mit tettem veled is...

Mennyire fájhatott neki is, mikor tudatosult benne tetteinek súlya. A lelkiismerete keltette bűn és gyász érzése majd' felemésztette. Nem tehetett semmit, csak annyit, hogy bocsánatért esedezett.

Ludwig lassan elfordította fejét, hogy most Vincent hátát nézte.

- Csalódtam benned – nyögte ki nagy nehezen. – De attól még nem haragszom rád.

- Miért nem? Miért nem utálsz? Hiszen annyiszor bántottalak...

- Mert most beláttad, hogy te is vétkeztél.

Vincent nem felelt semmit. Visszaemlékezett azokra a pillanatokra, mikor szavaival ki- kimart egy- egy darabot egykori legjobb barátja szívéből.

- Annyi rosszat mondtam nektek, miközben ti is miken mentetek keresztül. Végig harcoltatok, míg én gyáván megfutamodtam és csak szórakoztam. Még arra is kényszerítettelek titeket, hogy próbáljatok megölni. Olyan kicsinyes voltam és oly' önző. És veled is most miket műveltem. Azt az embert, aki a legjobban bánt velem, hogy bántottam... Egy szörnyeteg vagyok.

Ludwig nehézkesen felült, majd talpra állt, és elvonszolta magát az ágy végéhez, hogy ott Vincent elé rogyjon, majd kezeit ajkaihoz vonva csókot leheljen rájuk.

- Nem vagy szörnyeteg – nézett fel urára. – Mert elismerted, hogy hibáztál. És ez mindennél fontosabb.

Mint törött szárnyú angyal, ragadta meg Isten kezét, hogy felemelkedjen. Még ha tudta, hogy egy bűnös előtt alázkodik meg, ott hódol be, a mocskos lelkű úr előtt, akkor is felhőtlen öröm lepte el szívét.

Nem zavartatta magát, hogy fedetlen maradt teste, úgyis tudta, hogy mit sem számít. Már nem kellett többé félnie, hogy leteperik és bántják. Bízott urában és barátjában. Hiszen az végre újra tisztán látott, megannyi év után, mikor az árulás kétsége fojtogatta.

Hófehér, vérrel szennyezett lábaira ült, a saját áldozatának jeleire. Nem sírt a bántott, csak a bántalmazó, kit bűnei kínoztak.

- Meg tudsz bocsátani nekem? – könnyezett Vincent. – El tudod felejteni azt a rosszat, amit veletek műveltem, barátom? Lehetek a barátod újra? Helyrehozhatok bármit is?

- Igen – suttogta Ludwig.

Fejet hajtott a sakkbábuk királya előtt, hogy aztán karjaiba vesse magát. A bábu újra emberré válhatott, mert a mestere szíve a fekete fellegekből, s a jégből megmenekült, hogy ragyogással töltse be az elzárkózott, poros világot.

- Örülök, hogy visszatértél, lordom – mosolygott.

Hosszú volt az éjszaka, de most egy új nap virradt a régi barátokra, kik annyi idő után újra szívből tudtak egymásra mosolyogni. A színek lassan felélénkültek, s élettel gazdagodtak.

_____________________________________________

Szervusztok, drága hölgyek s urak!

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek a rész, ezennel vége ennek a fejezetnek, következik majd a folytatás, már ha kíváncsiak vagytok rá.

Holnap nem tudom, hogy lesz- e rész, mivel mondoconra megyek, életem első conjára xD de azért igyekszem majd...

Ezer kézcsók nektek, roppant hálás vagyok, hogy olvassátok szerény személyem badarságait: Haru Amadare