Sakkbábu

Áldozók és áldozatok 1/3

Napok teltek el, én pedig a földön kuporogtam végig. Miután elaludtam a fájdalmas erőszak után, csak az a fekete köpeny volt rajtam. Mikor reggel felébredtem, Vincent azt mondta, hogy mivel nem engedelmeskedtem neki, és nem vettem fel a saját ruháimat, büntetésképpen mostantól csak az a nagy fekete szövet fogja betakarni vékony testemet.

- Add vissza őket, kérlek! - könyörögtem neki.

Megcsóválta fejét, majd szokásos gúnyos mosolyát öltötte arca vonásaira.

- No de kérlek, March! Csak nem gondolod, hogy a tetteid megtorlatlanul maradnak? Ellógnál a büntetés elől? Ez nem szép dolog.

Szokása szerint leguggolt és felém hajolt, majd ugyanazzal a mozdulattal fel is állt, arca elé helyezve kezét.

- Te bűzlesz - állapította meg.

- Még csodálkozol? - kérdeztem siralmasan vékony hangomon. - Hárman megerőszakoltak és napok teltek el.

Nem tudtam, hogy hány nap is röppent el mellettem, nem számoltam. Igazából az első nap után, másnap, félig- meddig ájult voltam, szédelegtem, aztán pedig álomba sírtam magam.

- Ám legyen - tette csípőre kezét Vincent.

Mivel talárját nekem adta, most nem viselt semmit köpeny gyanánt, habár biztos voltam benne, hogy a szekrénye mélyéből előkaparhatna jópárat. Csak egy fehér, bő ujjú inget és egy testhez simuló fekete nadrágot viselt, hozzá pedig egy fekete vászonból készült cipőt.

Most nem tartotta fején koronáját. Csak egy egyszerű fekete szalag díszítette frizuráját. Haja szintén ébenfekete volt, és majdnem válláig ért, így pedig, összefogva roppant hasonlított Vincent egy színészre, vagy egy íróra, akik a mangákban előszeretettel voltak lányosra rajzolva.

- Fél óra múlva vissza fogok jönni, addigra állj készen.

Kilépett a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Még hallottam, ahogy fennhangon morog párat, mondván hogy mennyi baja van velem, s hogy most is neki kell velem törődnie.

A fél óra elég lassan telt el, én pedig gyomorideggel néztem elébe a várva várt fürdetésnek. Kopogtattak ajtómon, mire én érdeklődve és ugyanakkor meglepődve néztem fel. Eddig még senki sem volt olyan udvarias, hogy ne csak úgy minden jólneveltséget mellőzve, reám rántson. Engem itt fogoly gyanánt tartottak.

Mielőtt még megszólalhattam volna, meghallottam a túloldalról beszűrődve Vincent hangját.

- Mégis mit csinálsz? - ordított az ismeretlennel. - Egyszerűen csak nyiss be és kész!

Az ajtó kicsapódott, én pedig félve pillantottam fel. Vincent jött elöl, utána pedig az egyik bábu a négy közül, az, amelyik kiment, mikor társai megerőszakoltak. Egy kissé megnyugodtam, hogy nem a többi az, és talán még egy erőtlen mosolyra is húztam ajkaimat.

- Te csak ne mosolyogj! - horkantott fel Vincent. - Nem szeretem a boldog embereket. Irritálnak.

Az az apró boldogság is lehervadt a képemről, ami orcáimon nyílt egy röpke pillanatra. A király tett róla, hogy az örömöm gyenge hajtásait jégeső módjára még kezdetben letörje, még mielőtt igazán kivirágozna, és kiteljesedne. Szinte láthatatlan volt, mégis eltűnt egyik pillanatról a másikra.

- Kapd fel és hozd utánam! - mutatott rám Vincent.

- Tudok én menni a saját lábamon - ellenkeztem, miközben a kedves bábu felkapott.

- Akkor majd teszek róla, hogy ne tudj - hangzott Vincent nem túl bizalomgerjesztő válasza.

Ezek után jobbnak láttam meg se mukkanni. Hangtalanul tűrtem, hogy a most normális szemszínű szolgáló a karjaiba vegyen és úgy vigyen a fürdőszoba felé, mint ahogy a vőlegény szokta a menyasszonyt a bűvös nászéjszakára.