Sakkbábu

Hazug bábmester 2/3

A könnyek csak úgy patakzottak le orcám két oldalán, hogy aztán mély kútba ugorjanak, melynek vize aztán a szenvedések tavába ömlött, forrás gyanánt. Elvegyültek az átlátszó gyönyörben, szemlélve saját testüket. S mind miért? Hogy aztán újra sírhassanak. Keservesen, míg el nem apadtak.

- Mit óhajt ő gráciasága? – kérdezett vissza gúnyosan a kínmester, mikor már kipihegte magát. – Azt szeretnéd, hogy téged is jól megdugjalak?

Ugyan ruháit visszavette, de elindult felém. Ludwig továbbra is a hátán feküdt, úgy, ahogy Vincent otthagyta. Szemei kissé üvegesen néztek egy pontot a plafonon.

Tisztában voltam vele, hogy mit érezhetett. Fájdalom, megalázottság, gyűlölet, csalódottság, undor és a mérhetetlen üresség. Amikor az ember úgy érzi magát, mint egy porhüvely, melyből a lélek már eltávozott. Pedig nem, igenis ottmaradt a testben, csak éppen úgy érzi, hogy talán még halottnak is jobb lenne lenni. Egy darab elrongyolódott szövet, aminek a süllyesztőben a helye – valahogy így vélekedhetett.

- Miért tetted ezt vele? – szipogtam. – Miért őt büntetted? Én csókoltam meg, még ha véletlen is volt. Ő semmit nem ártott neked.

- Igenis ártott! – ordította bele a fülembe Vincent. – Vagy szerinted, mikor elárultatok, azzal nem bántottatok?

Talán mindvégig tudta, hogy ő volt mindennek az okozója. A saját fájdalmának is. És ezt próbálta takargatni.

- Te árultál el mindenkit!

Nem érdekelt, hogy mi fog történni. Ennél rosszabb már nem lehet – így gondoltam.

- Az összes barátodat cserbenhagytad – folytattam. - Mindenkinek hátat fordítottál, csak hogy a szerelmedet követhesd. Te voltál az áruló. Eldobtad magadtól az elveidet, csak hogy megfelelhess valaki elvárásainak. Még saját magadat is megcsaltad.

Láttam, ahogy elfehéredik. Az arcmimikája árnyjátékot játszott. Fájdalom, gyötrelem, hazugságok emléke és a végső felismerés tükröződött rajta. Végül a józanész csak nem tudott győzni háromszáz évnyi kín felett, s az őrület uralkodott el rajta.

- Elhallgass! – visított, mint egy kislány. – Fogd be! Én nem tettem semmit. Minden a ti hibátok volt!

Kezeit a fülére tapasztotta, és egyre ezt ismételgette, egészen, míg magával is el nem hitette. Aztán megragadott, majd lerántotta vállamról a ruhát. Kétségbeesetten csókolta a bőrömet, mintha az a tisztaságot jelentette volna, az élet vizét. Mintha az én lényem lett volna számára az utolsó remény és a végső kapaszkodó.

- Ne érj hozzám – ejtettem ki a szavakat alig hallhatóan.

Ludwig még mindig a mennyezetet kémlelte, és úgy nézett ki, mint aki nem is él. Pedig még nem kapta meg azt a megkönnyebbülést, hogy ezt az elátkozott világot elhagyja.

- Miért ne? – kérdezte Vincent. Szemében az a rengeteg érzés, mely benne is kavargott, tükröződött. – Nem szereted, ha megérintelek?

- De, szeretem. – Tudtam, hogy az igazság szembe fogja vágni. – Igenis szeretem, csak nem így.

- Igen? – lepődött meg. – Akkor majd segítek, hogy megutáld. Minden egyes érintésemet. – Arcára maszkot öltött, hogy elfedje magát.

A hiábavalóság és az ellentét istene megkoszorúzott Vincent keze által. Éreztem izzadt testét, mely még ugyan mindig liliom és levendula illatban fürdött, de már egy másik illatanyaggal keveredtek feromonjai. Alma és gyöngyvirág, melyet bárhol felismertem volna... Ludwig parfümje.

Az ügyes ujjak, melyek végigsimítottak lekötözött csuklóimon, majd felszabadítottak, tudtomon kívül a mélységekbe is taszítottak. Az illatok elcsavarták fejemet, letaszítottak a mélybe, az érzések völgyébe, hogy már csak azt vettem észre, hogy keservesen zokogok Vincent ajkai alatt.

- Na, utálod már? – susogta bársonyos, mégis durva hangján. – Gyűlölöd? Vagy majd' megőrülsz tőle?

Éreztem, hogy a harapások, melyekkel keskeny és gyorsan emelkedő, majd süllyedő mellkasomat borította, billogok gyanánt kötődnek hozzám. Tetoválások, pecsétek a bőrbe, a húsunkba varrva, melyeket sosem vakarhatunk le magunkról. Mégis az övé akartam lenni. Hozzá tartozni. És birtokolni őt. Hogy az enyém legyen, csak az enyém. Önzően kisajátítani, börtönbe zárni, a karjaimba; és mohón ajkait falni.

- Még mindig szeretlek.

- Az nem lehet.

Véres csókjainknak vége szakadt. A habos vérfürdő, mely közöttünk fonódott abbamaradt egyetlen vallomástól.

- Utállak és gyűlöllek. De annál sokkal jobban szeretlek. Mindennél jobban.

Ezek puszta szavak voltak. Igazak és fájdalmasak. Azok a szavak, melyekkel sikerült egy megkeseredett ember arcán viselt maszkot levenni. Egy egyszerű, mégis oly' összetett álarcot, mely évszázadokon keresztül épült fel a magány, keserűség és csalódottság érzéséből.

A bűn pillangókat hajtogatott az öreg pókhálókból. Összeragadtak ugyan, de az idők során papírrá keményedtek, és a sarkok, az összehajtott papírcsücskök szép lassan kitakarták a fényt a bábmester életéből.

Nem is vette észre, de már sakkbábuként állt a táblán. Nem tudott előre lépni, amíg meg nem jelentem, s mikorra a királynő képemben végre kezét megfogta, addigra a fehér mezők már rég eltűntek látómezejéből. Már csak a gyarló, alattomos sötétség maradt, mely szép lassan megfullasztotta.

Mivel az élet fénye eltűnt horizontjáról, inkább ő maga is eltakarta saját magát. Eltakarta egy kasmírból kötött kendővel, el szégyentől vöröslő arcát, nehogy a múlt átkosai meglássák.

Hosszan viselte álcáját. Még esténként sem vette le. Még álmaiban sem. Nem akarta látni az igazat, hát még a valót. Abba belepusztult volna. De a szavaim tudtam, hogy elérték szívét. Ott, belül, felhúzták a kis zenedobozt, hogy az annyi idő után újra játszani kezdett. Rozsdásan morzsolódtak egymáson a szerkentyűk, a megannyi fogaskerék... De lassan, egy andalító melódiába kezdtek. Ők tudták, hogy nem kell félni a szerelemtől. De a gazdájuk nem. Ő rettegett.

____________________________________________

Üdvözlet az álmok birodalmában!

Ma is bátorkodtam írni egy részt, remélem, hogy nem bánjátok és nem okoztam csalódást. És abban is próbálok hinni, hogy amit az utolsó pár bekezdésben leírtam, annak van értelme xD

Köszönöm, hogy ez alkalommal is velem tartottatok, kedveseim! Még próbálok ma írni a Pókhálóba szorult lepkéhez és a Tollal írt szerkentyűkhöz is, de nem ígérek semmit. Ez a rész felőrölte minden erőmet xD

Csók kezetekre: Haru Amadare

___________________________________________

Tartozom egy kihívással is. Most is elnézést kérek, hogy a díjakat nem tettem még ki, illetve a többi kihívást sem. Ez viszont csak talán két perc, úgyhogy lássuk:

Köszönöm kedvesem, lucyfliver

Betű: S

Férfi név: Sullivan

Női név: Sophie

Japán szó: suki xD

Szín: sápadtlila xD

Tárgy: sütemény (habár az inkább életforma xD)

Könyv: - (nem jut eszembe semmi sem, so sorry)

Vers: (a) semmi ágán ül szívem...
(József Attila)

Köszönöm szépen a kihívást, drága gyöngyvirágom. Engedelmeddel, viszonzom.

lucyfliver - C

hellonaonao - N

Rinii-Rinii - D

Még egyszer hálásan köszönök mindent!