Sakkbábu

A megtorlás kezdete 1/3

Minden ember örül, ha külföldre utazhat. Főleg itt, Ázsiában, ahol nagy tiszteletnek örvend a regényes nyugat, tökéletes kultúrájával, nagy, loknis hajú babáival, csipkés ruhaujjaival, középkori váraival, mesebeli kastélyokkal, nagy írónemzedékek leszármazottaival, s talán minden egyébbel, miket egy japán, történelemimádó fiú csodálhat.

A nevem Sasayaki Minami és életemben először, röpke tizenhat évesen, az iskolámmal elindultam egy világ körüli utazásra. Jártam a méltán híres Németországban, meglovagoltam Olaszország napfénytől csillogó tengerének hullámait, és megkóstoltam a franciák csigáját is, ami nekem ugyan undorítónak tűnt, de ők állítólag nagyon szeretik.

Olyan boldog voltam, hogy bejárhattam Európát. Egy teljes hónapig tartott az út, egy zötykölődő autóbusz ablakából kémlelve, mely során gyönyörűséges tájakat láttam. Minden olyan csodás volt. Láttam a múlt minden egyes foszlányát, árnyas tájait a földi vidéknek, hatalmas városok rohanó életét, s végül, az utolsó hét utolsó előtti napján eljutottam Angliába, Wales hegyes- dombos, kissé esős, mégis bájos legelőire.

Egy csodás, elbűvölő vár meglátogatására készültünk, mely nekem inkább egy kastélynak tűnt káprázatos üvegpalotának tűnő alakjával. Hatalmas, átlátszó falak mutatták kirakatként az erődítmény belső szobáit, báltermeit, vörös szőnyeggel leterített hosszú, végeláthatatlan folyosóit.

Beléptem a főkapun, mely az egész kiállítás kezdetét hirdette, s karon ragadva egyik jó barátomat, belevágtam magamat a felfedezésbe.

- Hé, Minami, ne olyan gyorsan - kiáltotta barátom, aki a Hatsu névre hallgatott.

Én mit sem törődtem nyávogó hangjával, csak hatalmas óriásléptekkel vágtattam előre, a vár karmai közé. Egy nagy folyosóra értünk, ahol lovagok páncéljai képezték a látványosságot. Meg- megcsodáltam a hosszú kardokat, melyek pengéi élesnek tűntek, pedig már jó ideje szorongathatta őket a testetlen lovag, s annak csatlósai.

Elképesztő volt ez a kastély, de a vége felé valamit észrevettem: olyan színtelen volt az egész. Szürke volt, mint egy apró kisegér és hiányzott belőle az élet. Olyan volt, mintha a vár gyászolt volna, hiányzott volna neki az úr, aki végigtaposta volna termeit.

- Neked nem furcsa valami, Hatsu? - kérdeztem a fiút.

- Nem - rázta a fejét. - Neked esetleg nem tetszik benne valami?

- De igen, csak olyan szokatlan - motyogtam az orrom alá.

Hatsu ellépett mellőlem, majd a következő szoba felé vette az irányt.

- Túl sokat gondolkozol - kiáltotta hátra, majd belépett a helyiségbe.

- Talán igazad van - mormoltam, majd utána iramodtam.

Átléptem az ajtókeretet, és elakadt a lélegzetem. Ezt kerestem, ezt a helyet, mely magába kebelezett, elragadta lelkemet, s olyan erős volt a bája, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Úgy éreztem, hogy kicsúszik talpam alól a talaj. Megtámaszkodtam a fal mellett, kezemet a bordóra festett gyönyörűségre helyezve.

Az apró termecske mélyvörösre festett falaival, bársonyos puhaságú szőnyegeivel, lakkozott tölgyfaasztalával, faragott háttámlás székeivel, s egyéb régies tartozékaival valóban olybá tűnt, mintha a középkorban lennénk.

- Ez csodás - suttogtam. - Neked is tetszik, Hatsu?

Semmi reakció, egy kósza hangfoszlány, avagy egy halk morranás sem hallatszott. Még a külső termekből és a folyosóról sem szűrődött be a háttérzaj. Nem láttam barátomat. Teljesen eltűnt és egyedül voltam a szobában. Hirtelen, a semmiből egy tükör jelent meg, majd egy portré a falon.