Sakkbábu

Áldozók és áldozatok 2 /3

A fájdalom tűzként lepte el testemet, nyakamtól lefutott talpamig, majd vissza, amint a halál csókot lehelt Vincent képében nyakamra. Kiserkent vérem, amit a király szorgosan nyalogatni kezdett. 

- Eressz! - próbáltam meg ellökni magamtól, de nem engedett. 

- Megmondtam, sosem foglak! Ide tartozol, a saját magad rabjaként kell élned neked is! Örökké itt leszel és nem menekülhetsz! 

- Mit tettem, hogy így büntetsz? 

- Majd egyszer emlékezni fogsz - jött szokása szerint híres ígéretével. 

Kihúzta belőlem ujjait, mire én egy kicsit fellélegeztem. Legalább már nem mozogtak bennem tovább, nem akarták az elérhetetlen extázist keresni, amit bennem nem találhattak meg, akármennyire is próbálkoztak. Legalább ebben nem győzhetett Vincent. 

Egy kicsit megszédültem, és elhomályosodott a kép is előttem. 

- Rosszul vagyok - nyögtem ki utolsó erőmmel, mielőtt beledőltem volna a vízbe. 

Valahogy éreztem, hogy lassan elfogy a levegőm, és csak süllyedek a mélységben, a rémálmok tengerében. Kiabálni szerettem volna, hogy segítséget kérjek, de nem tudtam. Tüdőm összeszorult, és nem bírtam moccanni sem. Egyre jobban fogyott a levegőm, és éreztem, hogy meg fogok halni, bele fogok fulladni a vízbe. Egy csobbanást hallottam, amint valaki leúszott hozzám. Aztán két erős kar ragadott meg, és felhúzott a felszínre, én pedig bárgyún kapaszkodtam belé. 

Egy kényelmes, finom puha ágyban ébredtem fel. Felültem és figyelmesen körbe néztem. Már besötétedett és a vastag bordó brokátfüggönyök is behúzva takarták a nagy, boltíves ablakon átívelő kilátást. A vár kertje gyönyörű volt, amit nappali szemmel álmélkodva szemlélhetett az ember. Magányos perceimben, mikor volt hozzá elég erőm, én is elmélkedve néztem a kertet: a rózsákat, hortenziákat, nőszirmokat, liliomokat, a levendulát, mely lilát kékbe ötvözve tündökölt, s az egyéb egynyári kerttarkító szépségeket, akik büszkén magasodtak a határtalan ég felé. 

Ugyanaz a szoba volt, mint amiben az előző napokban raboskodtam. Valaki egy baldachinos ágyat hozott be, és most azon feküdtem a selymes takarók között. Fejem alatt egy bársonyos párna volt, alattam a lepedő zafírkéken virított, az engem betakaró paplan pedig  bíbor színű, a legfinomabb kínai selyem több rétegéből tevődött össze. 

- Ideje volt felébredned, March - szólalt meg az ágy szélén ülő Vincent. 

- Ki mentett ki a vízből? 

- Milyen vízből? - tette az értetlent. 

- A fürdőkádból. Ki húzott ki? 

- Gondolkozz csak, vajon ki lehetett? - az a gúnyos mosoly levakarhatatlanul ült képén, amitől felállt a szőr a hátamon. 

Végül letudtam magamban, hogy bizonyára Ludwig volt a megmentőm, Vincenttől akár ott is fulladhattam volna meg. Azonban mikor Vincentre néztem, láttam, hogy vizes az inge. Bár ez magától a fürdetéstől is lehetett. 

- Gyere March, vacsorázni megyünk - állt fel és húzta ki magát. - Már nem ettél három napja. 

- Szóval három napja - tűnődtem. - Azóta tartasz fogságban. 

- Mondtál valamit? - morrant fel. - Ha szeretnéd, nem kapsz egyáltalán enni. 

- Akkor legalább meghalnék - hagyta el a számat. 

Nem kellett volna ezt mondanom. Vincent borongós tekintetét rám emelte, majd megindult felém. Zölden világító íriszeiben szürke viharfelhők gyülekeztek. Jobbnak láttam összehúzni magam. 

Larántotta rólam a takarót, majd fölém tornyosult. Két kezével a fejem két oldalán támaszkodott, és alig egy leheletnyi távolságra hajolt tőlem. Szemei szikrát szórtak. 

- Nem tudsz itt meghalni. Mit gondolsz, én hányszor próbáltam megölni magamat? Hányszor vágtam fel az ereimet? Hányszor vágtam el a saját torkomat? Hányszor kötöttem fel magamat? Hányszor kötöztettem meg magamat, hogy aztán a mély vízbe ugorjak? 

- Nem tudom - suttogtam.

- Minden egyes napon, mielőtt ide jöttél volna. 

Egyik karjáról felhúzta ingét, és szemem elé tárta csuklóját. Sápadt, halotti fehér bőrét vöröses csíkok díszítették. Behálózták, s mint mikor az eső esik és az ablakot elárasztja, szerte szét futottak a vágásnyomok alkarján. 

- Miért tetted ezt magaddal? 

- Egyértelmű. Egyszerűen meguntam élni. 

- De hiszen fiatal vagy - csodálkoztam rajta. 

- Csak annak tűnök. Valójában már több évszázada élek. Pontosabban nem élek, csak létezem. Minden a te hibád. A tiéd meg a hülye átkodé- sziszegte, majd újból közel hajolt. 

Reszkettem. Féltem ettől az embertől, magától a bosszú istenétől, ki hajthatatlanul kívánta szenvedésem. S az, ki magában kárt okozni nem fél, az mást kínozni sem rest. Ez igaz volt Vincentre. Mivel őt kínozták, ő is fájdalmat akart okozni másnak. Így legalább az övé egy kicsit csökkent. 

- De most már itt vagy és te is ugyanazokat a kínokat fogod átélni, mint én. 

Nyakamhoz hajolt, ahhoz a helyhez, amit előzőleg fürdés közben megharapott. Gyengéden elkezdte szívogatni a bőrömet, körbecsókolva a sebet, majd lágyan lenyalta újonnan kicsordult véremet. Közben leszorított az ágyra, hogy mozdulni sem bírtam. Be kellett ismernem, hogy izgató volt, annak ellenére, hogy ijesztő volt Vincent. Pedig azok után, hogy megerőszakoltak, rettegnem kellett volna minden egyes emberi érintkezéstől, azonban nála nem az érintéseitől féltem, hanem magától a ténytől, hogy újra azt parancsolhatja szolgáinak, hogy minden gyengédség nélkül, vadul és erőszakosan tegyenek magukévá. 

Egy aprót felsóhajtottam, de szerencsére ezt nem vette észre Vincent. Hirtelen felnézett rám és megszólalt. 

- Megtöröd az átkot, vagy szenvedsz így? 

Egy hatalmasat harapott nyakamba, pontosan abba a részbe, ahol véres sebem tátongott. A fájdalomtól könnyek szöktek szemembe, miközben állatias üvöltéssel felvisítottam. 
_____________________________________________

Kedves Olvasók!

Nagyon remélem, hogy nem vesztettelek el benneteket azáltal, hogy ekkorát hibáztam. Most már a fejezetek jó sorrendben lesznek.

Amúgy ez volt a kimaradt rész. Még egyszer hatalmas bocsánat!

Haru Amadare