Sakkbábu

Ki vagy te... Fiú? 2/4

Mint bimbózó virágokra, reppent a méhecske. Megérezte az édes illatokat, a csábítást, a késztetést, hogy rászálljon a porzókra és megízelje a termő nektárját. A bibéknek és a rózsás színeknek nem tudott ellenállni, és mindent feledve, gondolkodás nélkül, elővigyázatlanul reájuk röppent.

Mikorra belefeledkezett az önfeledt kényeztetésbe, csak akkor vette észre a körötte magasodó falakat, a szikár szirmokat, melyek meg- megmozdultak, és lassan összecsukódtak körülötte. Elvették tőle a kék ég szépségének látványát, s ennek a képnek az örömét.

Ő is a virágé szeretett volna lenni, de az nem látott benne többet, mint puszta táplálékot. Húsevő virág volt, aki maga sem tudta, hogy miért kívánja úgy az apró rovart. Csak abban volt biztos, hogy akart valamit tőle. És mohóságában bekebelezte. De a méh tudta, hogy nem őt szeretik, hanem csak egy régi részét. Egy kicsiny, mégis jelentős részletet benne - mely talán már nem is volt az övé. És talán sosem volt az...

- Te nem engem szeretsz - ráztam a fejem szomorkásan. - Lehet, hogy nem fogsz sosem megbocsátani nekem, vagyis March- nak, de engem úgyszintén sosem fogsz szeretni.

- Ezt hogy érted? - emelte meg Vincent az államat, hogy fürkészően szemembe nézhessen. Nem is tudom, melyikünk volt a sajnálnivalóbb. Gyötrelmesek voltunk, amint szavakkal hadonásztunk kés gyanánt. Mely mindkettőnknek a szívébe fúródott. Vagy nem is... Inkább a lelkünkbe.

- Még mindig nem vetted észre, de én nem vagyok March - tártam fel előtte az igazságot.

- Dehogynem - morrant fel Vincent. - Te vagy a varázsló reinkarnálódott énje.

- Pontosan - bólintottam. - Én vagyok a lelke örököse. De mégis különbözök tőle.

- Ugyanaz a test, ugyanaz a lélek - dohogott. - Mégis mi a másabb?

- Az emlékek - feleltem. - Én csak lassan látom meg őket. Álmok által. De azok nem az én emlékeim, hanem March- éi. A mágus mutatja meg nekem őket éjszakánként.

- Mégis miről beszélsz?

Remegni kezdett, mint egy ijedt kiskutya. Ugyanakkor hasonlított egy ideges férjre, aki éppen felesége szeretőjének létezéséről kapott hírt. Heteken keresztül kínzott egy idegent, akiről azt hitte, hogy régi szerelme, ellenfele, társa, bosszújának tárgya. De egyetlen mondattal minden megváltozott.

- March pár nappal ezelőtt még itt is megjelent. És ő nyitotta fel a szemem. Ha egyek lennénk, talán nem törne le ennyire. De mi külön emberek és személyiségek vagyunk. Én nem vagyok March, csupán rá emlékeztetlek téged - sütöttem le szemem, majd a távolba néztem.

Képtelen volt megszólalni. Aztán valahogy mégis sikerült neki.

- March halott, nem? Háromszáz év... Már nem élhet - rázta a fejét kétségbeesetten. - Nem találkozhattál vele.

Vajon mit érezhetett, amikor ebbe először belegondolt? Egyáltalán tűnődött ezen valaha is? Képes volt egyszer is azon töprengeni, hogy túlélte élete szerelmét? Hogy azt, akit szeretett, már sosem láthatja többé? Vagy hitt benne, hogy egy nap az még megjelenhet?

- Hiányzik? - most én néztem szemébe, és ő próbálta tekintetét elkapni.

- Miért akarod tudni?

- Azt mondtad, hogy szereted.

- Nem tudom - láttam, amint önbizalma és kitartása lassan összeomlik. Egy kupac szemétté, mely dombot alkotott. Ő pedig ezen a hegyen állt. Míg le nem esett.

Az is lehet, hogy a szakadék mélyébe esve már tudta. Tudta, hogy sosem láthatja viszont őt. Talán ezért is gyűlölte. Mert az örökkévalóság szárnyai közé taszította, hogy repüljön angyalként egy idegen világban. Nélküle...

_____________________________________________

Szervusztok, kedveseim!

Nagyon remélem, hogy tetszett Nektek a rész xD Ez egy kissé melankólikus lett, elnézést érte...

Kézcsók: Haru Amadare