Sakkbábu

A lázadó foglyok 3/4

*

Szürke fellegeken szálltam, egy régi, öreg ország palotája felé. A sötét égen hullócsillagok estek alá, s mocsarak fogadták magukba sistergésüket, amint kilehelték százéveket élt lelküket. Egy augusztusi este volt, mikor az égbolt kedvtelésből megszabadult elidősödött láncszemeitől. A halovány lelkek lassan elmerültek a sáros vízben, apró tavakban, elköszönve hajdani fiatalságuktól, vakító fehér, boldog mosolyukat halotti álarcra cserélve. Még ugrottak párat a víz felszínén, de lassan elsüllyedtek, megfulladtak, hiába is próbáltak kapaszkodni a nyílt hűbösségen, elporladtak, mint a parfümbe őrölt virág. Idővel beletörődtek a búcsúba, de sokáig fájt még nekik, hogy eltaszították őket. Ki, az oltalmazó horizont lágyan ölelő karjai közül. 

Esti hálóingemben virultam, furcsán repülve az égen át, mintha varázsszőnyegem lett volna, avagy boszorkány gyanánt seprűt lovagoltam volna. A szellő felkapta lenge ruhámat, ahogy elsüvítettem, s tova szálltam. A szél szárnyán repkedtem, fekete hollóként. Éjben tollaim felborzolódtak, majd a légáramlat aranyból öntött fésűjével újra ráncba szedte őket, kifésülve apró, szöszös bojhait. 

Elértem a palotát, ahol itt- ott fény szűrődött ki az ablakokon. Az egyikhez léptem, s benéztem. Éjszaka lévén a sötétítő függönyök behúzva mulatoztak, de a köztük lévő résen át még így is nyílt belátás, ahogy megnyílt előttem hosszú, ráncoktól bővelkedő soruk.Tudtam, hogy jó helyen járok, így kezeimet az üvegre helyezve, átsiklottam az ablakon. 

Egy nagy szobába érkeztem. Ugyan éjszaka közepe volt, de bent még így is világosság uralkodott. Az itt tartózkodók mindent látni szerettek volna a másikból. Tűzgömbök lebegtek a levegőben, pattogva, mégis kellemes hangulatot árasztva magukból. A falak mentén a tűzfoszlányok bederengték a hűvöskék falakat, és egybeolvasztották az illatokat, a levendula és liliom aromáját a jácint és bazsarózsa kavalkádjával. 

A szobában egy fekete, lecsukott fedelű zongora foglalt helyet, melynek tetején nagy kupacokban, néhol pókhálókkal díszített, kották seregei sorakoztak várva gazdájuk vezető szavára. 

Valahol középen egy baldachinos ágy hirdette igazát, melyen a gerlepár egymást szabadította meg a foglyul ejtő ruhák szorításától. Közelebb léptem az ágyhoz, hogy jobban láthassam a férfiakat. Nem éreztem szégyent, hogy kilestem meghitt együttlétüket, és meglepettség sem kerített hatalmába. Olyan volt, mintha ezeket a pillanatokat már ismertem volna. Mintha megosztották volna velem emlékeiket, érzések nélkül. Csak egy üres elme voltam ebben a pillanatban, aki arra rendeltetett, hogy felfedezze őket, megkaparintsa fájdalmas életük legmeghatározóbb másfél órájának kulcsát. 

Alul egy gyönyörű férfi feküdt, felette szeretője. A szépséges úrnak fekete tincsei voltak, és ugyan a gyér megvilágításban nehezen volt kivehető szeme színe, de zöld volt. Markáns arcélét a felette fekvő csókolta körbe. Az édes gyötrődés látszódott minden egyes izma remegésén. Lassan rájöttem, hogy Vincentet látom szeretkezés közben. 

- Szeretlek! - kiáltotta az én szemeimben a király, mikor kedvese a gyönyör csúcsára juttatta. 

- Én is téged - szólalt meg a másik. 

Hosszan tanulmányoztam a Vincent fölött tornyosuló férfit. Szőke lobonca takarta be hátát és tapadt nedves bőrére, miközben szemébe csüngött pár kusza fürt, izzadságtól gyöngyöző arcát méretezve. Szemei opálos szürkék voltak, néhol borostyánsárga beütéssel, azonban pillantásaiban kék tűzliliomok ragyogtak fel, mikor Vincentre nézett. Úgy tűnt, mintha nagyon szeretnék egymást. 

A szőke hajú megfordította Vincentet, hogy az a hasára feküdt, négykézlábra. Kissé eltátottam számat, mikor megláttam, ráadásul Vincent ezt minden szó nélkül tűrte, mintha ez így volna rendjén. Vagy talán ez nálunk így volt a megszokott... 

A férfi karcsú, hosszúkás ujjait Vincent rózsájához illesztette, majd belényomult. Mikor megfelelőnek ítélte a helyzetet, ujjainak helyére férfiasságát helyezte, erre pedig már Vincent is hangosabb nyögéseket produkált. 

- Jól vagy, kedvesem? - aggodalmaskodott a férfi. Tekintetében mintha egy halvány megbánás is megbújt volna, hogy a szeretett személynek fájdalmat okozott. 

Rossz volt így látni Vincentet. Még ha tisztában voltam vele, hogy ez egy másik kor volt, egy másik élet, akkor is fájt, pedig nem tudtam miért. Halk hüppögésbe kezdtem, s ugyan felfogtam, hogy nem látnak és nem is hallják hangom, akkor sem akartam kiengedni magamból a lassan kiszakadó zokogást. 

- Semmi baj, March - szóalt meg Vincent.

Felpillantottam. Nem tudhatja, hogy itt vagyok. Akkor miért hív a nevemen? Lassan rájöttem, hogy nem nekem szólt, hanem a felette lévőnek. Az igazi March- nak.

- Teljesen jól vagyok, amíg veled lehetek - mondta Vincent. - Hiszen érted még az életem is eldobnám. 

_____________________________________________

Szépséges napot, kedveseim! ^^

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek a rész, itt most egy kis állat leejtő részt hoztam. Bizakodom, hogy elérte a kellő hatást.

Vigyázzatok magatokra! A véleményetekre pedig roppant kíváncsi vagyok, mint mindig!

Ezer puszi nektek: Haru Amadare

Ja, és elértük a 100 vote- ot, illetve jelenleg rejtély/thriller kategóriában az ötödik ez az apró kis szösszenet. Ez pedig csakis nektek köszönhető, nagyon - nagyon hálás vagyok!