Sakkbábu

Yes, my Lord! 1/3

Elhűlve bámultam rá. Ennyire arrogáns embert még sosem láttam. Hogy lehetett képes ezt tenni? És még ő illetett ezzel a jelzővel nem is olyan régen.

- Tudod te, hogy mennyi fájdalmat okoztál Ludwignak? Megerőszakolta Vincent. És engem is rengeteget bántottak – estem neki vádlón.

Felé ugrottam, mire ő megragadta karomat, majd lenyomott az ágyra. Szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat, így nem dőltem bele a selymes bársonyba, az összeráncolt és mocskos ágyneműbe. Visszariasztott, hogy oda feküdjek, ahol Vincent a magáévá tette Ludwigot. Mintha a vihar tépte virágokat még egyszer én is ollómmal jól megszaggattam volna, avagy a nyílt sebbe belemartam volna. Mely a szívemen tátongott, mint végeláthatatlan, a múltba torkolló lyuk... Aminek még a létezéséről sem akartam tudni, nem hogy megismerjem.

- Tudom, tisztában vagyok vele – fúrta bele szürke íriszeit az enyéimbe. – És sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked, de elkerülhetetlen volt.

- És? Ludwigot nem sajnálod? – fújtattam. – Ő szintén semmiről nem tehetett.

- Ő rendben lesz – mormolta, miközben a lábaim közé térdelt. – Az csak egy szükséges lépés volt, hogy az átok lassanként megszűnhessen.

Mindent fekete- fehéren látott a varázsló, és ezért talán egy kissé irigyeltem. Én képtelen voltam ennyire előretekinteni, avagy megkülönböztetni a jót a rossztól. Csak a körbeölelő, fojtogató gonoszt láttam mindenhol. Ő azonban ha valamit megtett, azt azért tette, hogy a következő lépését előidézze. Mint egy igazi sakkjátékos, aki szimultán játszott egyszerre több táblán. És talán mindegyik alkalommal nyert is. 

Nem félt kockáztatni, se azt nem bánta, ha fel kellett áldoznia valakit. Sakkot kapott, hogy mattot adhasson cserébe. És még ha voltak is érzései, elrejtette őket és csak a végcélt tartotta szem előtt. Látta a film happy endjét, avagy a túlpartot, az óceán végtelenségén. A sivatagban rejlő oázist, míg én csak a puszta rónáit, s még délibábokat se.

Nem maradt időm válaszolni, mert közelebb hajolt, én pedig lefagytam. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Azt hittem, hogy meg akar csókolni, de végül elfordult a homlokom felé, és oda nyomott egy puszit.

- Tényleg sajnálom, fiú – mondta. – Nem számítottam arra, hogy Vincent ennyire rosszul bánik majd veled.

Felsegített, majd megindult az ajtó felé. Peckesen, kihúzva magát lépdelt, de láttam rajta, hogy fejét lehorgasztja, és a mázsás terhek nyomják vállát. Talán már ő is rég halott volt, csak az átok kötötte az élethez. S céljaihoz, hogy jóvá tegye, mit egykoron elrontott.

A koponyák, melyeknek már régóta a föld hűs porában kellett volna nyugodniuk, ablakában vihogtak, kocogtatva fogaikat. Hátborzongatóak voltak, ahogy gyilkos mosolyuk maszkként arcukra aszalódott. Sosem nyugodhatott meg még March sem...

- Hova megyünk? – szaladtam a varázsló után.

- Megnézzük, hogy mit csinál Ludwig és Vincent – felelte, miközben felballagott az egyik lépcsősoron. 

Erre még én sem jártam. Erdőket ábrázolt festett tájképek lógtak a környező falakon és az egész helynek sötét kisugárzása volt, amitől meg kellett volna ijednem, de ehelyett egy különös érzés fogott el, mintha hazaértem volna a harcmezőről. Otthonos volt és megnyugtató. 

Itt- ott csipkézett szélű pókhálók lengtek a magasban, a fejünk felett, melyeken bekebelezett legyek és molylepkék váza díszelgett. Az egyik lámpa körül még estéről maradt egy éjjeli lepke, ami az olajlámpás körül repkedett, majd mikor egyszer mohóságában túl közel merészkedett a perzselő lángokhoz, elvesztette fél szárnyát, hogy a poros padlóburkolatra hullott, mint egy éltét vesztett tetem.

- Hogy érted azt, hogy megnézzük, mit csinálnak?

- Úgy, ahogy mondtam – fordult felém, miközben tovább szökkent, immáron hátrafelé lépdelve. – Ne aggódj, nem fognak látni, velem vagy – tette hozzá.

Megérkeztünk egy ajtó elé, mely szintén furcsa mintákat hordott magán, mint kalapot az utcai hölgyek. Az ajtófélfa kissé kitüremkedett a falból, melynek tetejére fátylak voltak tűzve, viasz-, és szárított virágokkal borítva.

Kezem a kovácsoltvas kilincsre siklott, hogy lenyomjam a nehéz darabot, de March visszarántott. A karjaiba zuhantam, ő pedig szorosan megtartott.

- Nem ronthatsz csak úgy rájuk – csóválta a fejét.

- Akkor hogy megyünk be? – furcsálltam a dolgot.

- Természetesen a kulcslyukon keresztül lessük meg őket – vágta rá, majd elengedett és letérdelt az ajtó elé.

Párat fújt a kulcslyukba, hogy az kitágult ököl nagyságúra, így mindent láthattunk, ami a szobában zajlott. Azzal, hogy ezt a mutatványt hogy vitte véghez, inkább nem is akartam törődni. Betudtam a mágiája erejének.

- Tudod, hogy miért tette azt Vincent Ludwiggal? – kérdezte, még mielőtt én is letérdeltem volna.

- Azt mondta, hogy azért, mert elárultuk - feleltem. 

- Pontosan, mert féltékeny volt. S ez tudod, mit jelent?

- Szeretett engem – suttogtam, miközben elért a felismerés. 

____________________________________________

Szervusztok, kedveseim!

Nagyon remélem, hogy tetszett a rész, s ha érdekel titeket, a következőben megtudjátok, hogy mi a varázsló véleménye Vincent szerelméről. Xd

És elértük az #1 in rejtély /thriller helyezést. Ez pedig csakis nektek köszönhető, hiszen rengeteg időt szántok az olvasására, és ezért roppant hálás vagyok!

Még egyszer köszönöm szépen, hogy törődtök furcsa személyemmel ezen módon is!

Kézcsók, kedveseim: Haru Amadare