Sakkbábu

Belehabarodva 2/3

Körbenéztem, nem tudva, hogy mit is kéne most kezdenem magammal. March eltűnt, a pergamentet magával vitte, és én teljesen egyedül ültem valami régi deszka tetején, az éjszakában. Még ha csak egy álom volt is, nem igazán tetszett a gondolat, hogy fogalmam sincs, merre lehetek. 

Aztán elmúlt az aggodalmam. Talán mégis jobb volt ott, a kietlen semmiben, mint Vincenttel együtt egy kastélyban. Nem is akartam arra gondolni, hogy mi fog történni, ha felébredek. Mikor az álom elreppen pilláimról, talán a világnak is vége lesz számomra. Hiszen Vincent dühös volt és sértődött. Ilyenkor pedig általában minden rosszul végződött. 

Lehettem volna én repkedő szitakötő, aki a napfényben mártózva a növények nedveit szívogatja. A gonosz kisfiú, az álnok halál úgyis gyenge cirógatás helyett szárnyamat törte volna. Szerethette volna ő testemet, de durván megragadva csak bántani engedett. 

Őrizhettem volna egy üzletember irodájának polcát. Szép porcelánbaba lehettem volna, mondhatom. Mint paraszti gyermek, ekével hátamon virítottam volna egy fa asztalon. Aztán, mikor a cég vezetője belibbent volna az ajtón, s két kezével mindent lelökött dühében egy darabon, én is a kapcsos lapokkal szálltam volna le a földre. S darabjaimat már csak seprű nyaldosta volna, fel, láthatatlan vérem utolsó cseppjeit, mely mint a semmi, úgy veszett el. 

Lehunytam a szemem, és elvesztem egy pillanatra elmém labirintusában. Mikor visszatértem a valóságba, már nem a falécen ücsörögtem. Egy bársonyos szövettel bevont kanapén kuporogtam, miközben a környezetemet szemléltem. 

Nagy hangzavar uralkodott a teremben. Nem volt bálterem méretű a hely, de mégis hatalmas volt. Kerekasztalok húzódtak meg a fal mellett, végig mind a négy oldalt, melyeket párnázott, selymes szőttesű kanapék és székek koronáztak. Valahol legelöl egy színpadszerű emelvény volt, melynek a közönséggel szembeni része gazdagon díszítetten tündökölt. 

Középen karcsú alakok beszélgettek, pezsgőspoharat emelve egymásra. Mind csupa frakkos uraság, hölgy sehol, egy szál se. Ahogy körbenéztem, nőket - fiatal kisasszonyokat és megállapodott asszonyságokat egyaránt - sehol sem találtam tekintetemmel. 

Az emelvény mellett egy kisebb zenekar kezdett bele egy lágy, mégis szenvedélyes dallamba, mire a társalgó férfiak elcsendesedtek. Nem szólt hosszan a muzsikaszó, de az emberek szemében láttam azt a fényt, melyre minden művész vágyik, hogy elő tudja csalogatni. A hegedűk, melyek megszólaltak, hangjukkal képesek voltak megbájolni a poharazó férfiakat. 

A mű véget ért és a zenészek felléptek a színpadra. Ekkor láttam meg a vezetőjüket. Vincent volt az. A többi hegedűst pedig Powell, Glenn, Ludwig és Zane csoportja alkotta. 

- Lord Wallery! - tapsikolt a lenyűgözött társaság. Az emberek bravót kiáltoztak, miközben helyet foglaltak a kerekasztalok körül.

A hozzám legközelebb ülő két férfi össze- összesuttogott. 

- Vincent már megint kicsípte magát - sutyorogta az egyik. - Olyan jól áll neki a hegedű. Ha nem nemes lenne, s nem vezető, bizonyára megélne a tehetségéből. 

- Harry, kérlek - pusmogott a másik. - Tudom, hogy mennyire oda vagy a grófért, de mégiscsak társaságban vagyunk. Még a végén valaki meghallja - figyelmeztette a férfi barátját. 

De már késő volt. Harry- t már ellepte a rózsaszín ködfelhő, hogy egyre csak Vincentet bámulta, kerek szemekkel, mosolygó szájszélekkel, kezét - mintha imádkozna - összekulcsolva. Átszellemült tekintettel nézte a sakkbábuk királyát. 

- Holnap este lesz a téli napforduló, barátaim - kezdte beszédét Vincent. - Mint tudjátok, az uralkodó, kit le kell győznünk, végigvonul a főutcán, vásárt rendez, majd az este folyamán megnyitja kapuit a híres palota.