Sakkbábu

Ájult csók 4/4

Elindultam felé. Azonnal megszeppent és mintha félt volna tőlem. Most ki volt téve az én akaratomnak, azt tehettem volna vele, amit csak akartam - és ezt ő is nagyon jól tudta. 

Végül leültem az ágy szélére, majd Vincent kezéért nyúltam, de ő elhúzta azt. Nem engedte, hogy hozzáérjek. 

- Te tetted ezt rám? - mutatott a fehér vizes leplekre testén. 

- Igen - bólintottam. 

- Akkor láttad - sóhajtotta. - Pedig sosem akartam így mutatkozni előtted. Mindenemet takaratlanul hagyva... 

- Már láttam az egész tested - kaptam el kezét. - Éjszaka volt egy álmom. 

- Mit álmodtál? - nézett fel rám. Nem húzta el csuklóját. 

- Láttam azt az éjszakát, mikor a király katonái elfogtak és March csak állt egy helyben anélkül, hogy segített volna rajtad.

- Szóval lassan emlékezni kezdesz - tűnődött. - Mondjuk már ideje volt. 

A tapétázott falak bámészkodva figyelték mozdulatainkat, arcunk rezgését, hallgatták hanguk magasságait, majd mélységeit. Szép, kék virágos mintájukat mutogatták egymásnak unott pillanataikban. Habár már igazán öregek voltak és a felső festés is mállott róluk, még így is tisztes kimértségüket megtartották. 

- Szeretnék valamit kérdezni - kezdtem bele. - Az álmomban azt láttam, hogy magasabb voltam nálad és... 

- Mi és? - morcoskodott. - Nyögd már ki! 

Vettem egy nagy levegőt, majd kimondtam. 

- Én voltam a domináns fél. Igaz ez? 

Semmi felelet. Egyszerűen elfordította arcát, mintha nem akarna tudomást venni a mondat jelentőségéről. A párnája bojtjait pásztázta nagy buzgalommal. 

- Igaz ez? - ismételtem meg a kérdést. 

Már megint semmi. Felálltam, majd a szobában köröket kezdtem róni. Megcsodáltam a két képet, egyet a jobb, egyet a bal oldalon, majd leültem zongorázni. Az ő szobájában is volt egy ilyen óriási zenedoboz, melyet ugyan nem kellett felhúzni, hogy a fogaskerekek mozgásba lendüljenek benne, csak egy emberi kézre volt szükség, hogy egy szép dallamot teremtsen. 

Állva zongoráztam, csak arra használtam a hangszert, hogy elgondolkozzam valamin, majd mikor megszületett döntésem, egyszerűen kihúztam magam és elköszöntem a faalkalmatosságtól, mely billentyűit porosan őrizte. Talán még a régi March ujjait várta szegény ládika. 

- Tudod mit? - térdeltem Vincent lábai közé. - Kiderítjük. 

- Mit akarsz? - itt már hajlandó volt rám figyelni. De már eldöntöttem, így nem fordulhattam vissza. 

- Ezt - mondtam. 

Fölé hajoltam, majd ajkaiért kulcsorogtam. Végül megunva a várakozást, elvettem, amit akartam. Vadul, mohón faltam a cserepes ajkakat, mit sem törődve a közülük kicsúszó nyöszörgésekkel. Nem érdekelt, hogy Vincent lázzal küzd, se az, hogy erőtlenül ugyan, de próbál ellökni, nem bírtam leállni. Képtelen voltam elszakadni attól az édes mámortól, amit keltett bennem. 

Többet akartam, és még többet. Tudtam, hogy ezért félig képes lesz megölni a későbbiekben, de abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Végignyaltam ajkait, majd fogai között bepréselődtem szájába. Vad csatát vívtam nyelvével, lehunyott szemekkel jártam be minden egyes útját, átugorva minden egyes barikádot, lejtve vele az összes táncparketten. 

Végül egy kis levegőért kapkodva eleresztettem, majd miután kifújtam magam, egy új menetet kezdtem volna. Ő azonban, mivel lazult csuklóin a szorítás, kihasználva a pillanatot kiszabadult irányításom alól. Hatalmas csattanást hallottam csupán, majd megéreztem az égető fájdalmat, amint pofon vágott. 

- Hagyj békén - nyögte szaggatottan. 

Csak ekkor nyitottam ki szemem. Ott sírt előttem, az álnok, a bosszús, a bűnös bolond. S mégis, most legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. 

- Sajnálom - suttogtam, miközben megpróbáltam volna megölelni. Vigaszért bújtam volna hozzá a saját hibám miatt. 

- Ne közelíts - zokogott fel, miközben eltaszított. - Gyűlöllek! Utállak! Miért teszed ezt velem? 

- És te? Miért erőszakoltattál meg három férfival? Miért játszadoztál velem? Miért nyúltál úgy hozzám, hogy azóta is kívánom minden érintésedet?

A cérna nálam is elszakadt és kiszökött belőlem minden, ami az utóbbi időben ott bújt meg egy kalitkában, jó mélyen a szívemben. Valóban vágyakoztam Vincent után. Mikor velem volt, mindig megremegtem, amint testemmel a bolondját járatta, aztán mikor tájamra se tekintett, majd' megőrültem, hogy nem láthattam. Pedig talán csak ide kellett volna jönnöm. Csak egy csókot kellett volna lehelnem homlokára. De én mindig is ilyen voltam. Nem bírtam rászánni magam az újdonságokra, ezt a részem megörököltem a varázslótól. 

- Azért mert elhagytál - ordította. - Mindent feladtam érted, aztán meg kihasználtál. Az ágyadba csaltál és azt mondtad, hogy szeretsz. Aztán meg egyszerűen a nyakamra hívtad az őröket és bezárattál. Tudod milyen érzés volt hónapokig abban a rohadt cellában raboskodni? Ha csak egyszer láthattalak volna, egyetlen egyszer, és beszélsz hozzám, nem lett volna olyan rossz. 

Kitombolta magát. A harag, a félelem, a fájdalom, a szenvedés akkora erőt adott neki, hogy maga alá gyűrt és az arcomba üvöltötte vérrel írt szavait, élete történetének nyomorúságát. Orcámra folyatta patakzó könnycseppjeit. 

Már én is sírtam. Legalább megosztoztunk a keserűségen. Aztán mellém feküdt és már nem érdekelte semmi, az sem, hogy a törülközők leestek róla, se az, hogy ádámkosztümben fekszik mellettem. Még néhány szipogás, majd mély álomba merült. Belekapaszkodott karomba, megmutatva nekem valódi érzését. Igazából nagyon is szeretett, ez okozta vesztét. 

____________________________________________

Isten hozott titeket, a furcsa kis világomban! ^^

Nagyon reménykedem benne, hogy tetszett nektek ezen fejezet befejező része. :D
Biztos meglepő lehetett, hogy March kissé kipróbálta bensője domináns felét. Számomra mindenesetre újdonság volt, s remélem, hogy nem csalódtatok.

Most azon gondolkozom, hogy folytatni kéne A szamuráj virágos kádja című szösszenetemet is, de meglátjuk, hogy melyikhez lesz előbb ihlet...

Amúgy utáljátok Vincentet?

Csók kezetekre: Haru Amadare