Mindent rólad

7/2

Camila szemszöge

Csak sírtam és sírtam, miközben Caleb kihívta Allyt beszélgetni. Ott ültem az ágy mellett a földön, felettem Lauren testével. El sem hiszem, hogy meghalt. Így nem lehet vége. Ennek nem, annyi mindent túl élt. Nem bírom felfogni, hogy egy baleset oltotta ki az életét. Én meg csak annyit hajtogattam, hogy "nem lehet", "nem hiszem el", "nem halhatott meg így".

- Mi történt? - szólalt meg valami hang kómásan a hátam mögül, mivel Allyék még nem jöttek be és más nincs a szobában, ledermedtem, majd miután kidermesztettem magam lassan felnéztem, de tényleg lassan és el sem hittem, azt amit látok.

- Lolo? - néztem rá nagy szemekkel arra a lányra, aki 5 perce még halott volt, most meg itt fekszik teljesen élve.

- Mi történt? - ismételte meg a szavait. - Miért sírsz? - Nem válaszoltam rá semmit, nem tudtam a sokk miatt, rávetődtem és szorosan megöleltem. Vagy 5-10 percig csak öleltem és öleltem, annyira hihetetlen volt, hogy él és lélegzik.

- Tényleg itt vagy? - kérdeztem rá és könnyekkel teli szemmel néztem.

- Igen, de mi a baj, Camzi? Megijesztesz! - simogatta meg aggódóan az arcomat.

- Baleseted volt, de erre gondolom még emlékszel.

- Igen, ez még meg van, de körülbelül maximum 3 napig lehettem kiütve. - vágott bele a szavamba.

- Bárcsak így lett volna. - hajtottam le szomorúan a fejemet. - Lolo, 1 hónapig voltál kómában.

- Mi van? - emelte fel a szemöldökét.

- 1 hónapig voltál kómában - mondtam el neki újra, majd folytattam. - Aztán körülbelül 10-15 perce keltél fel, mióta lekapcsoltak a gépekről. - sírtam el magam a végére.

- Hé, nyugodj meg. Most már itt vagyok, és itt is leszek! - törölte le az arcomról a könnycseppeket.

- Nagyon szeretlek! - mosolyogtam rá.

- Én is nagyon szeretlek téged, mindennél jobban! - válaszolt és nekem több se kellett, végre ennyi idő után újra megcsókolhattam. Újra érezhettem az ajkait, annyira boldog voltam, hogy el se tudom mondani. A tökéletes pillanatnak az ajtó nyitódása vetett véget. Olyan deja vu-m volt, mintha ez az eset már megtörtént volna. De várjunk. Meg is történt. Körülbelül 5 hete, csak akkor fordított helyzetben voltunk, és nem a halálból tért vissza az egyikünk. Allynek ugyan olyan feje volt, mint akkor.

- Most te-te tényleg élsz? - sietett oda hozzánk.

- Mint látod, semmi nem tud eltenni láb alól. - mosolygott a barátnőjére, és egy ölelésbe vonta.

- Lauren, emlékszel valamire, amivel kideríthetnénk, hogy ki tehette ezt veled? Vagy esetleg valami elképzelés a tettesről? - tettem fel a kérdésem.

- Hát, mivel sorozatgyilkos vagyok, és megöltem Ty-t. Ja, igen amúgy Ally megöltem Dollát. Na igen, szóval sokan megölhettek, de amire emlékszem az egy fekete Opel Astra. - Itt döbbentem le. Pár perc csend után tudtam megszólalni.

- Na jól van, akkor én most megyek és megölöm azt a nyomorékot. - Ezzel a mondattal fogtam magam, és kirohantam a szobából. Nem hittem volna, hogy így fogja visszaadni azt, ami történt. Meg sem álltam a suliig. Leparkoltam, és olyan gyorsasággal rohantam megkeresni Zayn-t, hogy olyan gyorsan szerintem még tesin sem futottam. Belépve a terem ajtón, nem szóltam semmit csak oda rohantam hozzá.

- Te rohadék! - és ezzel a mondattal együtt fogtam és olyat húztam be neki, hogy betört az orra. Választ meg sem várva tovább ütöttem.

Lauren szemszöge