Mindent rólad

23

Camila szemszöge

Reggel felkelve ránéztem a mellettem fekvő Laurenre. Békésen aludt. Arcvonásai nyugodtak voltak, mostanában talán először. Az elmúlt időkben ez nagy ritkaság volt nála. Legfőképpen az, ha tovább aludt, mint én. Mindig korábban felkelt vagy nem is aludt eleget. Kikészítette a helyzet, amiben most vagyunk, ahogy minket is. De megkell ezzel is bírkóznunk. Clarat valahogy elkell intézni és akkor már csak Amy maradt hátra. Az anyukáját nehéz lesz likvidálni, viszont nincs lehetetlen. Sokszor gondolkoztam el azon, hogy mikor kezdődött el ez az egész, viszont rá kellett jönnöm, hgy egy történetnek nincs se kezdete, se vége. Mi magunk választjuk ki azt a megélt pillanatot, ahonnan vagy visszatekintünk vagy előre nézünk. Ebben a helyzetben csak az utóbbi szemlélettel maradhatunk erősek, bírhatjuk ki. Együtt, ötünknek menni fog. Jó kis csapat vagyunk és, ha összefogunk senki és semmi nem tud minket legyőzni, legalábbis remélem.

Gondolataim közepette eljutottam a konyháig, hogy a mai koffeinadagomat bevigyem a szervezetembe és vigyek az alvó szépségnek is egy bögrével.

Felérve a szobába egy ébredező Loloval találtam szembe magam. Lassan felült, kinyitotta a szemét és kikerekedett szemekkel nézett hol rám, hol a bögrére a kezemben. Majd rekedtes reggeli hangján megszólalt.

- Mondd, hogy az kávé - mosolygott aranyosan, csillogással a szemeiben, mint aki most találta meg a szivárvány végén az üstöt telis-tele arannyal. Elragadóan nézett ki.

- Igen - vigyorogtam, majd közelebb léptem és a kezébe nyomtam az áhitott italt. Mire ő egy ölelésbe húzott.

- Köszönöm, baba - puszilta meg az arcom, mire csak felkuncogtam, majd köszöntöttem egy reggeli csókkal a szerelmemet. Ami eléggé elhúzódott. Már teljesen belefedkeztünk egymás társaságába, mire meghallottunk lentről egy hatalmas csattanást.

- Megyek megnézem. Addig öltözz fel és gyere lefele, ha magadhoz tértél - csak bólintott, majd felkelt az ágyból és elindult a fürdőbe, én meg a hang irányába. Leérve a nappaliba megtaláltam a zaj okát. Az ablak be lett törve egy kővel. Közelebb lépve, észrevettem, hogy az említett tárgyon egy papírfecni van. Amin egy üzenet áll.

"Hamarosan találkozunk." - olvastam motyogva az írást

- Mit mondtál? - lépett mögém Lauren és a kezemből kivette a papírt. Tanulmányozta pár percig, majd összegyűrte és kidobta. - Clara..... - sziszegte idegesen, mire valaki nevetések közepette belépett a kő hagyta nyíláson.

- Bazdmeg - csúszott ki a számon. - Én ezt komolyan nem hiszem el... Miért kell neked mindig mindenhol ott lenni? Voldemort vagy basszus?

- Majdnem, de mégsem – találtuk szembe magunkat Amyvel.

- Hol hagytad a talpnyaló anyámat? – esett neki egyből Lolo.

- Gondoltam meglátogatom Camilat... - nézett rám, figyelmen kívül hagyva az előző kérdést, ami felé irányult. Ezzel persze abszolút felidegesítette a mellettem álló smaragdzöld szemű szépséget, aki egy picit megmozdulva elém állt, ezzel védve engem. – Mi az pincsi? Megijedtél, hogy baja lesz? – nevetett fel, ezzel tovább szítva a feszültséget.

- Kicsit állj már akkor odébb, a fényre, mert olyan sötét a lelked, hogy egyszerűen hiába nézlek, nem látlak – vetette oda neki életem szerelme.

- Ne hízelegj, te még nem most kerülsz sorra – nézett most először a mellettem álló lányra. – Húzz egy sorszámot és állj be a sorba.

- Nem megy veled sehova. Senki

- Azt majd meglátjuk – ezzel a mondattal elindult felénk, mire Lauren egy határozott mozdulattal odébb lökött, hogy védjen. Aminek hatására én neki estem a nappaliban álló tv-nek. A fejemhez kaptam és megéreztem, hogy egy kicsit vérzik.