Mindent rólad

18

Camila szemszöge

Elhagyott, ismét. De próbálok arra gondolni, hogy miattam tette, de akkor is. Nem tudom ezek után mi lesz, vagy, hogy látni fogom-e még. Azt mondta, minden rendben lesz, hát kétlem. Mióta Dinahék haza hoztak, ki sem mozdultam a szobánkból. Fent ülök már isten tudja mióta, és csak nézem a falon lévő közös képünket, és a síró görcs kerülget megint. Mi van, ha a történelem ismétli magát? Megint elvesztettem, már kezdem unni, hogy mi soha nem lehetünk boldogok. Csak remélni tudom, hogy az a faszkalap nem hozza elő újra azt az énjét, aki akkor volt, mikor még nem ismert. Miattam megváltozott, és nagy valószínűséggel nem tudja magát tartani, ha nem vagyok ott mellette. Csak ne öljön.

Még mindig ott ültem az ágyon törökülésben és a kedvenc képünket bámulta, amikor csattanást hallottam lentről, gyorsan felpattantam és oda mentem az erkélyre.

- Hogy rohadna meg! - szitkozódott a lent álló lány, aki nem más volt, mint Lauren.

- Mi a fenét csinálsz? - kérdeztem tőle.

- Mondjuk felakartam mászni, csak leestem. - válaszolt, miközben porolta le magát. Néha még mindig nem tudom, hogy mivel fogott meg.

- Akkor miért nem használtad az ajtót? - tettem fel a kérdést természetesen.

- Mert hatásos belépőt akartam tenni. - mondta és felnézett rám.

(Írói megjegyzés.: Zakuronak eléggé Rómeó&Júlia feelingje lett miközben olvasta.XD)

- Akkor próbálkozz még. - feleltem flegmán, megfordultam és visszamentem a szobába. Két perc se kellett Lolonak már a hátam mögött állt.

- Eléggé próbálkoztam, Miss Flegmakisasszony? - vágta a fejemhez, én meg most vettem a bátorságot, hogy megforduljak, de bár ne tettem volna.

Ahogy végig néztem Laurenen, a pólója tiszta vér foltos volt, ahogy a nadrágja is. A kezén látszott, hogy próbálta lemosni arról is, de nem nagyon sikerült. Egyszerre rémülten és dühösen néztem rá.

- Ki lett a szerencsés áldozatod? - néztem még mindig rá, és hátráltam.

Szólásra nyitotta a száját, de közbe vágtam. - Hagyjuk, ne is mondd. Nem vagyok rá kíváncsi.

- De, Camzi... - jött közelebb és próbált volna magyarázkodni.

- Komolyan, Lauren? Ennyire nem tudtad volna megállni, legalább miattam, ha már elvileg szeretsz!? - keltem ki magamból.

- Nem csak elvileg, hanem gyakorlatilag is. - mondta, de a végére már elhalkult egy kicsit, viszont én még jobban ideges lettem.

- Na, jó oké. Hagyjuk már. Ha tényleg szeretnél, akkor nem csináltad volna megint, holott megígérted.

- Hé, nyugodj meg.... - megint tett egy lépést előre.

- Nem, most nem nyugszom le. Elegem volt, ha te azt az életed akarod, csináld, de akkor engem felejts el. Örökre. - ezzel a kijelentéssel fogtam a bal kezemen lévő gyűrűt, lehúztam az ujjamról és hozzávágtam. Nem tudtam tovább ott maradni, elmentem a vérrel borított lány mellett, akinek már könnyes volt a szeme, és leugrottam az erkélyről majd futásnak eredtem. Nem tudom, hova megyek, csak mentem. Végül fél óra futás után, a tengerparton kötöttem ki, a közös helyünkön. Még mindig nem hiszem el, hogy neki fontosabb az öldöklés, de ha neki ez így jó, hát akkor legyen. A sírógörcs most már nem csak kerülgetett, hanem el is kapott, és csak sírtam.

Lauren szemszöge

Camila meg se hallgatott és csak úgy elment. Nem csináltam semmit, és nem öltem meg senkit, csak Cenának tettem egy ígéretet, ami fejében elengedett. Kb 10 perc sokk és bőgés után, felvettem a gyűrűt, és kiléptem az erkély ajtón, majd megindultam megkeresni Camzit. Hál' Istennek Dinahék nem jöttek be, vagy nem akartak beleavatkozni, vagy már aludtak. De szerintem inkább az utóbbi, mert ők mindenbe bele akarnak avatkozni, tehát elaludtak. Gondoltam egyet, és a parton kötöttem ki, nem olyan távol a helyünktől, ahova mindig kijártunk, mióta ide költöztünk. Futólépésben indultam el a hely felé. Mikor odaértem megláttam Camzt, a homokban ülve. Ő nem vett észre, mivel háttal volt nekem.