The princess and the pirate |Captain Swan fanfiction|OUAT|Befejezett

25. Átoktörő

- Mi történt? - kérdeztem magamat.
Sötét volt, bármerre néztem. Egyedül voltam, teljesen egyedül egy nagy, lakatlan, fekete pusztában.
- Hahó! - kiáltottam, de nem felelt senki.
Egyszer csak kisebb, színes felhők jelentek meg a fejem fölött. Mindegyik ugyanolyan volt, és egymás nellé sorakoztak. Odamentem az elsőhöz, ami vakítóan világítani kezdett, ezután pedig minden felhőn megjelent egy fontos jelenet az életemből: amikor Henry megszületett; amikor Henry eljött értem; amikor rátaláltam a szüleimre; amikor először mondhattam magamat Megmentőnek; amikor találkoztam Hookkal; amikor megcsókoltam őt; amikor Nealre találtunk; amikor visszatértünk Storybrookeba; és, amikor Neal meghalt.
Fáztam, és, mintha esett volna az eső. Lenéztem kezeimre: minden ujjam sebes, véres volt. Az általam képzelt eső kezdte összehúzni a sebhelyeket, éreztem, hogy friss levegőt éri arcomat. Pihentető érzés futotta végig testemet, mintha a lelkem elhagyta volna a világot, bűnök nélkül voltam a pusztában. Nemsokára azt vettem észre, hogy felemelnek, és a levegő ezúttal párás lesz. A nagy felszabadultságból hirtelen feszültség, zavar lett. Úgy éreztem, hogy valakik körbevesznek, de nem láttam őket. Meghaltam volna, hogy ilyeneket látok és érzek?! Ez marhaság! Mi van velem? Mi történt? Beteljesedett a jóslat? Hiszen az utolsó, amit hallottam, az talán Zörgő hangja lehetett, és azt mondta:
- Nem figyelt a szívére.
Megtörtént? Ha igen, akkor Neal lehetett, aki miatt álomátokba estem, vagy meghaltam. Bár, elvileg nem lenne szabad meghalnom, de ki tudja? Ha csak álomátok ül rajtam, akkor várnom kell az igaz szerelem csókjára. Hook lesz az? Sosem mondtam neki, hogy szeretem, ezt pedig nagyon nagyon szégyellem. Igazából szeretem. Killian az, aki miatt megváltozott a szívem. Most nem én leszek a Megmentő, hanem lehet, hogy ő.
Sokáig, legalább 15 percig csend honolt. Egyszer csak egy közeledő, egyre hallhatóbb hangot hallottam. A hanghoz pedig biztos, hogy egy férfi tartozott. Tisztán értettem, mit mond.
- Emma. Szeretlek. Nagyon szeretlek. Azóta, amióta apád bemutatott téged ott a kocsmában. Tudod, milyen nehéz volt ellenállnom annak, hogy meg ne mondjam neked azon a teliholdas estén, hogy szerelmes vagyok beléd. Te vagy az egyetlen, akit szerethetek, mert nincs senkim. Nincs olyan családom, mint neked. Swan, szeretlek - csuklott el hangja és egy könnycsepp esett az arcomra.
Világos lett. Mindent láttam! Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, és Killian guggolt mellettem. Egy koporsóba voltam fektetve, teteje nyitva volt. Üvegből volt. Felébredtem. Csak a könnye kellett hozzá, nem pedig a csók. Egy könny, amely szerelem miatt csordul ki.
- Killian - suttogtam, mire ő felkapta fejét, szemei kisírtnak tűntek.
- Emma! Emma! - kiáltott fel, és a családom is felnézett.
Felültem, Hook pedig nem is tudta hirtelen, hogy hova és mennyi pusziz adjon az arcomra. Végül, szájoncsókolt, ami előidézte bennem azt a bizsergető érzést, amikor biztos lettem benne, hogy szeretem.
- Hogyan? - kérdezte fogva az arcomat.
- Csak álomátok volt. Gold mondta még Sohaországban.
- Szólnod kellett volna.
- Bocsáss meg. Hook, mondani szeretnék valamit, még nem volt rá lehetőségem, én... - el szerettem volna mondani neki, hogy szeretem, de hirtelen nem tudtam, mégis hogyan - én, köszönöm, hogy mindig sikerül megmentened engem.
- Nem vagyok megmentő, csupán csak egy túlélő, aki tudja, hogy mit cselekdjen - mosolygott, és újra megcsókolt.
- Khm, khm... - köszörülte meg torkát apa, mire mi zavarba jőve leszakadtunk egymásról - ez az, aminek nem igen örülök, de köszönet jár neked, Hook. Emma miattad ébredt fel. Köszönjük - veregette meg Killian vállát.
Anya, Henry, Regina, és a többiek mosolyogtak, mint a vadalma. Mindannyiukon látszott, hogy beteljesedett az, amire vártak: hogy szerelmes legyek Killianbe. Apa persze nem nagyon volt elkápráztatva az ötlettől, a hányás kerülgethette, amikor látta, hogy össze-vissza csókolgatjuk egymást. De az öröm, ami fellobbant bennem, az mindent felülmúlt. Csodásabban nem is érezhettem volna magam.
- Elvihetlek vacsorázni? - kérdezte Hook, és már meg is csókolt volna, ha apa nem szól közbe.
- Családi vacsora! Mindenki jön! Meg van beszélve, sziasztok! - fordult meg mérgelődve, anya pedig fejét rázva rohant utána Henryvel. Regina is elment, ahogyan a többiek is. Ketten maradtunk.
- A könnyed volt az átkot megtörő dolog. Az kellett hozzá.
- Lehetséges. Figyelj, nem akarsz sétálni egyet a kikötőnél? Addig is kettesben vagyunk - húzta huncut mosolyra száját.
- Jó - piszéztem össze orromat az övével.
Egészen este hétig sétálgattunj, amikor anyu hívott, hogy menjünk Nagyihoz, akkor sajnos megszakadt a csodás kis világunk, amiben úgy éreztük magunkat, mintha megállt volna az idő: végtelennek.
- Emma, mondd csak, szereted te ezt a fiút? - ült le mellém apu egy sörrel a kezében.
- Igen, apa, szeretem - mondtam ki, amit a szívem diktált le nekem.
- Rendben, kicsim - adott puszit a fejemre - de ígérd meg, hogy vigyázni fogsz vele!
- Apa, felnőtt vagyok, menni fog - kuncogtam és a kalózra néztem, aki a pultnál ült, és rumozgatott, mosolya pedig egyszerűen hibátlan volt.