i wish that i could wake up with amnesia

29

"Egy nappal máris közelebb vagyunk a naphoz, Amely majd téged karjaimba elhoz, Csókot küldök sokat, hogy ébredj azzal, Azt hordozd magaddal egész nappal. Este majd visszaküldöd, ha nem, tartsd meg magadnak,
Úgyis kérek másikat, amint csak láthatlak. "

Egy hónap múlva...

- Igen, valamiről komolyan akarnak beszélni. - mondtam a telefonba. - Nem, nem tudom mi az. Ha anya hazaér akkor mondják el. Nem tudom, van egy nagyon rossz érzésem ezzel kapcsolatban. Gőzöm sincs. Figyelj! Akármi lesz, nagyon szeretlek. - búcsúztam el tőle. 'Szeretlek' ez volt az utolsó szava.

Akkor még azt hittük nincs mitől félnünk. Akkor még elhittük, hogy mi másak vagyunk. Erősek. Hogy mi mindent túl élük.

Akkor még nem tudtam, hogy lehet ekkorát tévedni.
Bíztam, benne hogy nem egy ilyen meghatározó dologról fogunk beszélni.

Közel sem álltam mindahhoz ami történt.

****

- Nem tudunk mit kezdeni ezzel! Értsd meg! - sírt anya is. Én már nem láttam a könnyeimtől.

Durván letöröltem a könnycseppeket a pulcsim ujjával.

- Én nem megyek, akkor sem! - tagoltam el újra és újra ezt az egy mondatot.

- Hope! Nem tudunk mit tenni. - nézett rám apám, szigorúan.

- Mért nem tudtok? - csattantam fel.

- Ha apád nem fogadja ezt el, valószínűleg munka nélkülieké válnánk. Ez egy nagyon nagy lehetőség számára. - mondta anya, kicsit elcsukló hangon.

- És veled mi lesz?

- Semmi. - rázta meg a fejét. Értetlen arckifejezésem láttán folytatta. - Keresek valami munkát. Az apukád fizetése háromszorosára nő. Olyan mintha hárman dolgoznánk a családba. Jobban fogunk élni! - mosolyodott el halványan.

Sírva rohantam fel a szobámba és tárcsáztam Luke számát.

' Szükségem van rád...' - csak ennyit mondtam, majd bontottam a vonalat. Pontosan öt percbe telt mire ideért. Mivel a szüleim feltartották. Gondolom neki is elmondták mi a helyzet.

Bejött a szobámba, egyenesen hozzám. Olyan szorosan magához ölelt, hogy tudtam. Nem csak én vagyok megrémülve.

- Most mi lesz? - néztem fel szomorkásan csillogó szemeibe.

- Távkapcsolat. - hunyta le szemeit.

Hangosan felzokogtam és tudtam, ez nem a legrosszabb lesz ezen a nyáron.

- Mikor indultok?

- Egy hét.

Ez az egy hét, pedig az eddigieknél is gyorsabban elrohant.