Bosszúvágy (+18) [H.S. fanfiction] [Befejezett]

2. évad - 14. fejezet

...A félelem azonban nagyobb, mint a szerelem...

- Julie – suttogja a nevem, mintha azt akarná, hogy ő maga se hallja meg.

- Ne – húzódom el tőle és a szekrényhez kuporodom – Ne, ne, ne. Kérlek ne.

Szeme az iménti feketéből újra zöld lesz, telis-tele megbánással.

- Baby, annyira sajnálom – nyújtja felém kezét, de még inkább hátrálok.

- Ne nyúlj hozzám – kérlelem hisztérikusan a földön csúszva.

Hallom, ahogy a bejárati ajtó zárjában fordul a kulcs, majd kinyílik az ajtó és Louis lép be rajta.

- Hello, ska... - köszön örömtelien, de megpillantva minket, a mosoly eltűnik arcáról – Mi a franc folyik itt? – emeli fel hangját – Mit csináltál vele, Harry?

Louis odarohan hozzám, majd felsegít a földről. Hosszú, szőke hajam a fülem mögé tűri, és kezem lassan lefejti arcomról. Ahogy megpillantja orcám, arca eltorzul.

- Te megütötted? – üvölt rá Harry-re, de ő nem felel, csak guggol, ahol eddig is – Te eszednél vagy, Styles? Ő menyasszonyod, ráadásul veszélyeztetett terhes. A te gyereked növekszik a méhében, te idióta barom. Belegondoltál, hogy nem ezzel a pofonnal nem csak Julie-t bántottad, hanem a gyereketeket is? – Harry lassan feláll és tekintetét a padlóra szegezi – Ha Liam megtudja, hogy bántottad a húgát, kicsinál.

- Baby – lép felém Harry, de én Lou mögé húzódok, és szerencsére veszi az adást.

- Én most felkísérem a szobájába Juliette-t – jelenti ki Louis nyugodt hangon – Te pedig kitakarodsz azon az kibaszott ajtón és kiszellőzteted a fejed. Érted?

Harry néhány másodpercig tétovázik, majd a ruhafogashoz lép, lekapja róla bőrdzsekijét és kimegy a házból. Louis felém fordul és magához ölel. Arcom mellkasába temetem, és már nem félek visszafogni könnyeimet. Hangos zokogásom valamelyest elnyomja a férfi teste, aki nem rest magához ölelni.

- Gyere, felkísérlek a régi szobádba – mondja.

Átkarolja derekam és lassan segít felmenni a lépcsőn. Szinte minden erő elveszett testemből. Ahogy kinyílik régi szobám ajtaja megannyi emlék rohamozza meg elmém. Mióta újra itt lakom, egyszer sem tettem be ide a lábam.

- Tudom, hogy azért nem jöttél be ide az elmúlt három és fél hónapban, mert rossz ómennek tartottad – sóhajtja Louis – De szerintem most jobb lesz itt, mint a közös szobátokban.

- Nem mozog a baba – zokogok fel keservesen, miután leülök az ágy szélére.

- Mióta? – ugrik elém Louis aggódva.

- Mi... Mióta el... elestem – dadogom csukott szemekkel – Azóta nem rúgott.

- Feküdj le – polcol fel fejemnél néhány párnát és segít elhelyezkedni az ágyon – Én megyek, hívom az orvosodat.

Louis kirohan a szobából. Remegő kezem pocakomra vezetem és zokogva kezdek beszélni:

- Kincsem, kérlek – suttogom a pocaklakónak – Kérlek, mozdulj meg... Nem eshetett bajod, Kincsem... Könyörgöm neked, csak egy picit rúgd meg Anyut.

Azonban nem történik semmi. Keservesen sírok, és simogatni kezdem hasamat.

- Kérlek, Kincsem. Nagyon szeretünk, téged – szipogom – Nem eshetett semmi bajod.

A következő pillanatban érzem, ahogy rúgkapálni kezd a pocakomban. A megkönnyebbüléstől már örömkönnyek folynak végig arcomon.

- Köszönöm, Istenem – húzódik boldog mosoly arcomra – Köszönöm – figyelmem a gömbölyödő hasamra szentelem, amelynek mozgása bizonyítja, hogy nem csak képzelem a gyermekem mozgását – A frászt hoztad Anyura. Annyira szeretlek, Kincsem.

- Felhívtam az orvosod – siet be a szobába Louis – Azt mondta, hogy öt percen belül itt van. Valami olyasmit mondott, hogy van neki hordozható ultrahanggépe. Itthon megvizsgál, és ha baj van, irány a kórház.

- Már rugdos – nevetek fel boldogan könnyeim mögül.

- Ennek ellenére inkább jöjjön ki az orvos – ül le az ágy szélére Lou – Nem tudhatjuk, hogy mennyire volt hatással a babára az esésed... De mi történt?

- Én csak... - remeg meg hangom – Meg akartam tudni, hogy mibe keveredett bele már megint. Megkérdeztem tőle, de nem akart válaszolni. Tovább kérdezősködtem, mire elborult az agya, a szeme fekete lett és felpofozott.

- Nem volt normális reakció – bólint Tommo – De szeret téged. Téged és azt aprócska emberkét is, aki odabent van – simogatja meg a hasam.

A kis csöppség éppen akkor rúg oda, ahova Louis teszi a kezét.

- Úristen – leheli elérzékenyülve – Ez csodálatos érzés lehet – pillant rám – Alig várom, hogy Eleanor készen álljon a családalapításra.

- Ő még nem szeretne gyereket? – kérdezem immár sírás nélkül.

- Azt mondta, hogy néhány évet még várni szeretne még. Vagy legalább addig míg mindkettőnknek rendes, tisztességes és persze legális állása lesz.

Válaszolni azonban már nincs lehetőségem, mivel hallom becsapódni a lenti bejárati ajtót. Léptek zaja hallatszódik a lépcsőkön, majd Harry jelenik meg az ajtóban. Kicsit feljebb csúszok a háttámla mentén, mintha menekülni akarnék. Lassú léptekkel közelíti meg az ágyat, de Louis feláll és engedi közelebb Harry-t.

- Harry ezt most ne – mondja normálisan hangnemben Tommo.

- Annyira sajnálom, Baby – suttogja megtörten, könnyes szemekkel...

/Facebook csoport: VanneyG munkái (Wattpad)
https://www.facebook.com/groups/1490913031234466/?fref=ts/