Vámpírnak születve (Szünetel)

4.fejezet

- Nee! - sikított egy kétségbeesett női hang. Én pedig kinyitottam addig lecsukott szemeimet. Csak akkor eszméltem rá, hogy épp egy ember vérét szívom. Ijedten húztam ki vámpír fogaimat az ismeretlen nyakából és azonnal elengedtem. Ő pedig hatalmas puffanással érkezett a hideg betonra. Bőre holt fehér volt, szeme és szája nyitva maradt. Meghalt. Meghalt és én öltem meg. Csak ez a pár szó cikázott a fejemben és sehogy sem tudtam tőle szabadulni. Megöltem egy embert. Egy ártatlan embert, aki semmit sem ártott nekem. Én pedig kegyetlenül meggyilkoltam. Az eső zuhogni kezdett, és azonnal eláztatta a halott férfit. Szemüregét teljesen ellepték az esőcseppek. A nő zokogva érkezett a férfi mellé és fejét mellkasára hajtotta. Borzalmas látvány volt. Nem akartam elhinni, hogy ez mind miattam van. Lassan hátrálni kezdtem és már nekem is patakokban folytak a könnyeim. Ekkor a nő felemelte fejét, de szemében már semmilyen érzelmet nem láttam. Se bánatot, se gyűlöletet. Lassan kabátzsebébe nyúlt és kivett egy kést. Azt hittem felém hajítja, ám egy hirtelen mozdulattal maga felé fordította. Nem! Kifordultam az utcából és amilyen gyorsan csak tudtam, úgy futottam el a helyszínről. Tudtam mit fog tenni, de nem akartam végig nézni. Nem bírtam volna. Már vagy egy fél órája rohantam, mikor minden erő elszállt belőlem és a földre zuhantam. Hátamat nekitámasztottam a nyirkos falnak, lábaimat pedig kezemmel összekulcsolva néztem a kihalt utat. Szemeimből megállíthatatlanul folytak könnyeim, majd fejemet térdemre hajtva pihentettem. Közben folyamatosan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ezt nem én tettem, erre nem lettem volna képes. De így volt, saját szemem láttára esett élettelen teste a földre. Gondolataimat egy távoli hang és gyengéd váll rángatás törte meg. Rémült sikítással ugrottam fel, vagyis ugrottam volna fel, de már nem a vizes betonon, hanem egy puha ágyban voltam. Értetlenül néztem körbe és szemem megakadt Paulon, aki kíváncsian leste minden egyes mozdulatomat.
- Mi..mi történt? - kérdeztem halkan.
- Sírtál és rugdalóztál álmodban, jobbnak láttam ha felkeltelek - mondta teljesen nyugodtan. Álmomban? Szóval mégsem történt meg? Hatalmas kő esett le szívemről. Viszont egy dolog még nyugtalanított. Ki tudja mit tettem előző nap?
- Mi volt tegnap? - néztem fel rá rémülten. Legjobb barátom ekkor elkomolyodott és csak kis hezitálás után kezdett bele.
- Az még megvan, hogy a klubban voltunk? - egy aprót bólintottam. - Szóval te..megcsókoltál és én akármennyire is akartam nem tudtam ellenállni, de neked ennyi nem volt elég, berángattál a mosdóba is. Viszont én ezt már nem akartam, te pedig kiakadtál és dühösen rohantál el. Tudom, hogy te sosem néztél rám másképp, mint barát és én ezt tiszteletben tartom. Nem akartam egy rossz lépéssel elcseszni a barátságunkat - itt éreztem, hogy arcomat újból ellepik a sós könnycseppek. Paul szemében sok érzelem tükröződött. Megbánás, fájdalom, csalódás. - Én hülye csak pár perccel később indultam utánad, és akkor találtalak meg eszméletlenül heverve a földön, vérző sebbel a fejeden - gyorsan homlokomhoz kaptam, amin szerencsére egy kötést éreztem meg. Így barátom nem láthatta, hogy a seb természetfeletti gyorsasággal már be is gyógyult. - Majd ide hoztalak és egész éjjel itt voltam, hátha felkelnél - egy szó sem jött ki torkomon, csak odahajoltam legjobb barátomhoz és megöleltem. Ebben az ölelésben minden érzelmem, minden kimondatlan szavam benne volt.
- Köszönöm! - suttogtam még fülébe, ő pedig csak mosolyogva bólintott egyet.
- Elmegyek mosakodni - mondtam pár perc néma csönd után, és kikászálódva az ágyból, egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Csak abban tudtam reménykedni, hogy Paul tegnap semmit sem látott vámpír létemből.

Paul szemszöge:
Miután Kate elment a fürdőbe, felmásztam az ágyra és szétterülve gondolataimba merültem. Talán nem kellett volna neki hazudnom. De hogy mondhattam volna el, hogy szeme dühösen vér vörösen izzott? Teljesen hülyének nézett volna. Bár nem hiszem, hogy mindezt csak elképzeltem, annyira nem voltam részeg. Viszont számomra még mindig rejtély, hogy mi történhetett vele, miután kiviharzott a klubból. Leütötték? Vagy csak szimplán neki ment valaminek? Folyton magamat okolom amiért nem rohantam azonnal utána.

James szemszöge:
Utálom ezt. Mi a francért is akartam én vámpír vadász lenni? Jah, mert a család így akarta, vagyis inkább az apám. Mikor megtudta, hogy édesanyánkat egy vámpír ölte meg, belekezdett ebbe a "szakmába" és minket is belerángatott. Nekem viszont nagy álmaim voltak. Körbe utazni a világot, új helyeket felfedezni, de ez persze sosem érdekelte. Mikor kiderült, hogy a bátyám a legjobb, lemondott főnöki címéről és neki adta. Majd egy nap, se szó, se beszéd itt hagyott minket és azóta sem hallottam felőle. Még a testvérem, vagyis a saját fia temetésére sem jött el. Az én szememben, ő már rég nem számított apának. Tőle, én is itt pusztulhatnék el, ebben a rohadt városban, az sem érdekelné. Mivel én messze nem voltam a legjobb, nem is lettem főnök. Kit érdekel, hogy az én családom kezdte? Úgy tűnik senkit, és ami még jobb, engem sem. Mivel ha elvégeztem ezt a munkát, úgy eltűnök innen, mintha sosem jártam volna itt. Ezekkel a gondolatokkal lépkedtem a kis kávézó felé, ahova tudomásom szerint Kate szinte minden nap betér. Mivel tegnapi tervem balul sült el, mikor leütöttem és már hurcoltam is volna el abba a kis bájos kínzókamrába, de egyik barátja mégis utána futott és hazavitte. Szóval a könnyű nem vált be, jöhet a hosszadalmas. A bizalmába kell, hogy ferkőzzek és mikor már kötődik is hozzám, akkor lépek. Jöhet a kamra. Hetekig nem adok neki vért, így minden ereje el fogja hagyni és akkor jöhet a kínzás. Azért, hogy fájjon neki, borzalmasan fájjon, úgy ahogy az én szívem is akkor, mikor megölte testvéremet. Minden érzelem és kegyelem nélkül, akkor pedig megtudja milyen volt.