Vámpírnak születve (Szünetel)

24.fejezet

James szemszöge:
A vakító nap sugaraira keltem. Felültem a kényelmetlen ágyban, majd a mellettem mélyen alvó Kate-re pillantottam. Nemtudom komolyan gondolta-e, amit éjszaka mondott, hogy Párizsba akar menni. De tény, hogy a város már veszélyes hely számunkra. Egy kósza tincset még a füle mögé tűrtem, mielőtt felkeltem volna. Fogalmam sem volt mit csináljak, amíg Kate fel nem ébred. Kint már nagyban zajlott az élet, olyan dél körül járhatott. Leültem az egyik rozoga székre és reméltem, hogy nem fog összetörni alattam. Telefonomon elindítottam a Candy Crush-t, valamivel mégis csak el kellett ütni az időt. Alig húztam el néhány cukorkát a helyéről, mikor megéreztem azt a bizonyos illatot. Állatvér, méghozzá egy egéré. Verd ki a fejemből a gondolatot James, csak nem fogsz egy koszos állatból inni! Pár másodpercig bírtam csak ülve maradni, vámpír ösztönöm cselekvésre késztetett. Halkan kisurrantam a szobából, és az egér keresésére indultam. Szerencsémre pont megpillantottam pár méterrel arrébb futni. Elkezdtem felé rohanni, majd rávettem magamat. Torkánál fogva ragadtam meg a szerencsétlen állatot, és gyorsan belémélyesztettem fogaimat. Az utolsó cseppig kiszívtam vérét, elégedetten dobtam félre ezek után.
- Az az én zsákmányom volt - szólalt meg mögülem egy gyerek hang. Hátrafordulva egy fekete kisfiút pillantottam meg, szeme még mindig vörösen izzott. Meghökkentem a látványtól, tudtam, hogy vannak fiatal testbe zárt vámpírok, mégis bizarr látványt nyújtott.
- Sajnálom, nem tudtam - mondtam szégyenkezve. A gyermek csak a vállát vonogatta, de nem tágított mellőlem.
- Te is itt laksz? - tettem fel a bugyuta kérdést, hogy valamivel szóra bírjam.
- Igen, anyukámmal élünk itt - mondta, miközben zsebre dugta kezeit.
- És öhmm...mikor - kezdtem neki a kérdésnek, de nem tudtam illik-e ezt egyáltalán. A kis srác azonnal tudta mire gondolok.
- Akkor még csak 10 éves voltam. Miután apám elhagyta anyámat, ő teljesen összeomlott. Elkezdett piálni és mindenféle férfiakkal jött haza. Egyik este pont egy vámpírt fogott ki, aki kicsit túlzásba vitte és ezzel megölte anyámat. De még időben cselekedett és vámpírrá változatta, az egészet végignéztem. Miután a férfi lelépett, anyám éhes lett és hát...ott voltam én. Ennek már öt éve, azóta ebben a testben élek - mutatott magára. Bele sem mertem gondolni milyen lehet lélekben felnőni, és mégis egy gyermek testében ragadni. Valahogy ekkor tudatosult benne, hogy ezután én sem fogok változni, lehetek én már vagy száz éves, mégis huszonévesnek fogok kinézni.
- Cameron! - hallottunk a folyosó végéről egy hangot. Egy harmincas éveiben járó, gyönyörű, fekete nő lépett ki az egyik szobából.
- Gyere, kisfiam - szólt a mellettem állónak. Úgy nézett rám, mint aki bármire képes, hogy megvédje gyermekét.
- Megyek! - kiáltott vissza a fiú. - Viszlát - köszönt el tőlem, és az anyjához futott, aki betessékelte a szobába. Még egyszer bizalmatlanul végigmért, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Nem sokkal később Kate nyitotta ki sárga ajtónkat és álmos fejjel kukkantott ki rajta.
- James, mit csinálsz te idekint? - kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Semmit - ráztam meg fejemet és odasétáltam hozzá. Becsukott szemmel ölelt át, azt hittem a vállamon fog elaludni. Óvatosan az ágy felé araszoltam vele, miközben lábammal csuktam be az ajtót. Mikor az ágy széléhez értünk, lefekettem rá Kate-et, és karjaimmal támaszkodtam fölötte. Először szájára adtam kis puszikat, majd orrára, arcára, egészen a nyakáig. Ekkor arcomat közrefogva magához húzott, hogy ajkaink egy hosszú csók erejéig találkozhassanak. Miután eltávolodtunk, ő mosolyogva nézett fel rám.
- Mi lenne, ha lemennénk?

Kate szemszöge:
Láttam James-en, hogy nem éppen erre számított. Bosszúsan sóhajtott egyet, majd mellém dőlt. Biztos voltam benne, hogy semmi kedve lemenni a többiekhez.
- Kéérlek, ismerkedjünk meg másokkal - mondtam és kitámasztott könyökömmel tartottam meg fejemet, hogy szemébe nézhessek.
- Minek? - kérdezte fintorogva.
- Valamivel el kell foglalnunk magunkat, James. És nekem nincs kedvem egész nap itt fönt lenni - szóltam még, majd felpattantam az ágyból. Kisétáltam az ajtón és vártam pár percet hátha utánam jön. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön, visszamentem érte és leráncigáltam a hallba. A többi vámpírt a hatalmas kandalló körül találtuk meg, mindenki kopott kanapékon, foteleken vagy a szőnyegen ült és beszélgetett.
- Ez a hely olyan érzést kelt bennem, hogy én leszek a következő Jack Torrance és legyilkolok mindenkit egy baltával - mondta James, miközben a többiek felé igyekeztünk.
- Hülye - mondtam magamban nevetve. Hanna az egyik kanapéról integetett nekünk, ezért arra tereltem Jamest és helyet foglaltunk mellette.

James szemszöge:
A törött ablakokon bámultam kifelé, mialatt hallgattam a társaság jóízű nevetését. Nem tudtam miről volt szó, engem nem vontak be a beszélgetésbe, de nem is akartam. Az agyam végig azon kattogott mi lehet a bátyámmal. Biztos voltam benne, hogy már régen eljött onnan, de vajon merre ment? Hagyja az egészet és elutazik? Nem, mégis csak Jackson-ról van szó, egyértelműen véres bosszút forral. Mintha eddig nem haltak meg volna elegen. Amilyen gyorsan csak lehet el kell tűnnünk innen, Párizs, vagy a fagyos Antarktisz, mindegy, csak el innen. Ezután már azt tervezgettem, mikor induljunk a lakásainkhoz, mit csomagoljak, melyik reptérre menjünk satöbbi, amíg Kate meg nem szakított.
- Na jössz? - bökte meg a vállam.
- Mi? Hova? - néztem rá értetlenkedve.
- Ebéd idő - ugrott fel mellőlem és a többiek után eredt. Utoljára én is elhagytam addigi helyünket és átsétáltam a nem messze található étkezőbe. Egy hosszú asztal köré ült le a társaság, bár elég óvatosan, nehogy valamelyik szék éppen alattuk törjön darabokra. Egy húzott szemű, vörös hajú lány kiborította egy doboz tartalmát az asztalra. Egy tucat vérrel teli tasak esett ki belőle. Körülöttem mindenki fütyült vagy az asztalt verte, míg a lány egyesével csúsztatgatta a kórházi zacskókat felénk. Én is elkaptam a felém sikló tasakot és figyeltem mások mit tesznek ezután. A legtöbben azonnal nekiestek, éles fogukkal átszúrták a műanyagot, ahonnan kibuggyant a vörös lötty. Az egész szürreálisan festett. Én farkasszemet néztem a sajátommal, majd Kate felé fordultam.
- Honnan tudjátok ezeket beszerezni? - tettem fel a régóta bennem motoszkáló kérdést. Kate keze a tasakkal együtt megállt a levegőben.
- A legtöbb vámpírnak vannak belső emberei, vagy ráveszel egy kórházi dolgozót, hogy kihozza neked - mondta egyszerűen.
- És ezek nem kellenének az embereknek? - makacskodtam mégis.
- Nézd James - rakta vissza az asztalra a löttyöt - Mindig csak annyit hozunk, hogy az ne legyen túl feltűnő és maradjon elég az emberek számára. De ha ennyire zavar a dolog, gyere fogjunk valamilyen állatot neked - szólt és megfogta egyik kezemet.
- Nem érdekes, nincs étvágyam - szóltam és kiszabadítva kezemet távoztam az étkezőből.

Az egész délutánomat az ágyban töltöttem, bámultam a plafont. Besötétedett mire hallottam, hogy kinyílik az ajtó.
- Nem sietted el - jegyeztem meg még mindig a plafonnak.
- Én jól szórakoztam James, azért mert te feljöttél, nem kell nekem is otthagyni mindenkit - válaszolt kicsit ideges hangon Kate, éreztem hogy a matrac másik vége besüppedt.
- Persze, hiszen neked ez a természetes környezeted. Könnyű annak alkalmazkodni, aki vámpírként éli le az életét.
- Na jó, majd akkor beszélünk újra, ha befejezted a sértett áldozat játszását - az ágy újra visszaállt régi helyzetébe. Erre már nekem is fel kellett ülnöm.
- Egyáltalán nem erről van szó, csak tudod nekem minden vámpír léttel kapcsolatos dolog új és nem tudom ezeket megszokni.
- Tudom, az elején nekem sem volt könnyű. Nem mondom, hogy azóta elfogadtam azt, ami vagyok, de megtanultam együtt élni vele. Együtt sikerülni fog - közelebb lépett, én az ágyon ülve karoltam át csípőjét, ő pedig hajamat birizgálta.
- Olyan nyálasak vagyunk - nevettem hasába.
-Tudom - nevetett ő is velem.