Vámpírnak születve (Szünetel)

6.fejezet

James szemszöge:

Már vagy 10 perce álltam főnököm ajtaja előtt, de nem úgy tűnt mintha valaha is beengedett volna. Folyamatosan ordibálta, hogy várjak és még pár pillanat. Hát nemtudom nála mit jelent a pillanat kifejezés, de remélem nem 20 percet. Már épp azon voltam, hogy ha kell én be is töröm azt az ajtót, mikor az említett személy dugta ki a fejét. 
- James! - köszöntött úgy, mint egy ezer éve látott jó barátját. 
- Beszélnem kell veled - nyomultam beljebb. 
- Hát persze! Ülj csak le - de én figyelembe sem vettem, és az asztala elé álltam, míg ő lehuppant forgószékébe. 
- Mindent tudni akarok! Miért kell neked a lány? -  vágtam azonnal a közepébe. Dylan mosolya azonnal eltűnt, és helyére, a jól megszokott ideges ábrázata került. Hát igen, már hiányoltam.
- James nemtudom mi bajod van. Csak megkérdeztem mi van az ügyeddel - kezdte teljesen nyugodtan, ami engem csak jobban felidegesített. Tudtam, hogy titkol előlem valamit, de annyira csökönyös, hogy semmi áron sem mondta volna el. Sosem kedveltem Dylant. Nagyképű pojáca, aki mindig is azon volt, hogy ennek az egész kócerájnak a vezetője legyen. Miután ez megtörtént és apám elment, már nem tudott kit gyűlölni, szóval én lettem a szerencsés kiválasztott. Ki kellett derítenem mit titkol előlem, így addig játszottam az ártatlant, mint aki semmire sem gyanakszik.
- Oo..hát akkor sajnálom, hogy csak így rád törtem. Megyek is - kezdtem el lépkedni az ajtó felé, és közben figyeltem mennyire veszi be alakításomat. Először meglepődött hirtelen hangulatváltozásomon, de látszott örül annak, hogy végre leszállok róla. Kiléptem az épületből és a győztesek nyugalmával indultam volna haza, mikor eszembe jutott Kate és a neki tett ígéretem. Sajnos nem kocsival voltam, így sprintelni kezdtem a kávézó felé. Kifulladva estem be az épület ajtaján és szememmel azonnal Kate alakját kezdtem keresni. Csalódnom kellett, mivel a lány már nem tartózkodott ott. Ahh ezt megint jól elcsesztem...Megnézem ezek után hogy fog bennem megbízni. Majd kiléptem a kávézóból és úgy döntöttem megyek az állatkereskedésbe.

Kate szemszöge:

- Jó, persze. Szia! - köszöntem el nagynénémtől majd leraktam a telefont. Örülök, hogy még most is tartjuk a kapcsolatot és találkozunk egymással. Sajnos ő az egyetlen családtagom akit ismerek, vagy nem halt még meg, illetve nem akar megölni.
- Jól vagy? - érintette meg gyengéden Paul a vállamat. Folyamatosan szemmel tart mióta ájultan talált rám az utcán. Én viszont egyáltalán nem tudom hogy viszonyuljak hozzá, mert ahogy ő is mondta én sosem akartam barátságnál többet, de lehet, hogy ő mindig is többet érzett irántam.
- Min agyalsz ennyit? - kérdezte kíváncsian, ezzel félbeszakítva gondolatmenetemet.
- Paul én..vagyis, hogy te.. - kezdtem neki, de sehogy sem akaródzott kijönni. Először furcsán nézett rám, de végül megértette mit akarok kinyögni.
- Kate ne aggódj, mi örökké barátok maradunk és ezt semmi sem akadályozhatja meg. Rendben? - nézett rám kedvesen és én tényleg elhittem, hogy így gondolja. Pár kósza könnycsepp szánkázott át arcomon amiket gyorsan letöröltem, majd Paul ölelő karjai közé kerültem.
- Én..rendbe szedem magam - bújtam ki pár perc után öleléséből és mentem hátra.

Paul szemszöge:

Sosem szerettem ha Kate előttem sírva fakadt mások miatt, de mikor láttam, hogy miattam folynak könnyei teljesen kész voltam. Ez pedig csak is azért, mert én nem tudtam tartani magam. Azonban gondolataim elillantak amint meghallottam a kis csengőt, amely jelezte, hogy valaki érkezett az üzletbe. A polcok mögül egy velem egykorú srác bukkant élő, akin kisebb csalódottság látszott mikor meglátott, amit nem tudtam mire vélni. Körülnézett, majd pár perc után megállt a pult előtt.
- Szia! Hol találom Kate Wilsont? - meglepett kérdése és gyanakodva kezdtem vizsgálni az ismeretlen fiút.
- Ki keresi? - láttam, hogy ezzel megfogtam, de pár pillanattal később egy mosoly kíséretében fordult újra felém.
- James Bond - mondta, és a vigyor levakarhatatlan volt arcáról. Vártam még egy keveset hátha elárulja igazi nevét, de ő csak türelmesen figyelt. Letudtam annak, hogy ez egy hülye gyerek és elindultam hátra. Kate éppen akkor jött volna ki, így egymásnak ütköztünk.
- Oh bocsi - szabadkozott azonnal, de én nem foglalkoztam vele és visszafelé kezdtem tolni.
- Hé! Most minek megyünk vissza?
- Kate nemtudom mit akar az a srác ott kint, de valamiért téged keres.
- Kicsoda? - lepődött meg, és próbált vállam felett kikukucskálni.
- Öhm..az állítja ő James Bond - mondtam kissé kínosan. Láttam, hogy nagyon agyal és végül az ő arcára is kiült az a bizonyos mosoly. Kicsit feszülten éreztem magam, mivel úgy tűnt mindenki érti a poént csak én nem. Katettel együtt visszatértünk a sráchoz, aki örömmel konstatálta, hogy a keresett lány végre ott volt.
- Sajnálom hogy nem voltam ott reggel a kávézóban - kezdte a fiú, Kate arcáról pedig azonnal lehervadt a mosoly.
- Áhh semmi baj, csak fél órát ültem tök egyedül egy asztalnál - a srác inkább cipője orrát vizsgálta, mint sem a lány szemébe nézzen. Ám végül céltudatosan kapta fel fejét.
- Engedd, hogy jóvá tegyem.
- James figyelj..Már eleve az is, hogy egy teljesen idegen sráccal akartam találkozni, hülye ötlet volt. Azután pedig, hogy faképnél hagytál nem számítok sok jóra.
- Az nem..csak elfelejtettem, hogy találkozunk.
- Persze, még jobb indok - oltotta le azonnal barátnőm a szégyenkező Jamest. Ez az Kate, ne add olyan könnyen magad!
- Most mi bajod van? Ez elcsesztem. És akkor mi van? - láttam, hogy már kezdi felidegesíteni Kate viselkedése, biztos azt szokta meg, hogy a lányok egy bocsánatkérő mosoly után azonnal futnak vissza hozzá... Ideje volt közbe lépnem.
- Azt mondta nem akar tőled semmit. Szerintem ne erőltesd, és ha nem szeretnél semmit sem vásárolni, húzz el innen - mondtam teljesen nyugodtan, de parancsoló hangnemben. A srác idegesen kapta rám tekintetét, majd a mellettem álló lányra, aki győzedelmes mosollyal az arcán nézett vissza rá. James semmit sem tudott tenni és, hogy ennél lejjebb már ne süllyedjen, sarkon fordult és távozott az üzletből.