Vámpírnak születve (Szünetel)

12.fejezet

Paul szemszöge:

Kate kezdett kicsit furcsán viselkedni. Miután elvitték, majd úgy dobták vissza cellánkba, hogy bőre szinte teljesen leégett és erősen vérzett, nem sokat beszéltünk. Csak annyit mondott az esetről, hogy nem ismeri fogvatartóinkat és ne aggódjak, hamar rendbe jön. Igaz minden egyes nap kaptunk enni, inni, de mindig csak egy adaggal. Mivel nekem kezeim hátra voltak láncolva Kate etetett, itatott. Viszont akárhogy kértem, mindig csak pár falat csúszott le torkán. Még az elején nagyon próbálkozott. Üvöltött, dörömbölt és erőből futott neki a vasajtónak, amin csodával határos módon néha horpadasok jelentek meg, de így sem jutottunk ki. Ahogy pedig teltek a napok egyre kevesebbszer próbálkozott, majd bevonult az egyik sarokba és ha szóltam sem válaszolt, valamiért nem akart a közelembe jönni. Már nagyon untam, hogy egész nap a földön kell lennem, mert még felállni sem tudtam a láncok miatt, így elhatároztam, hogy kiszabadulok. Mikor megkaptuk a napi adagot, ami egy szendvics volt, gyorsan Kate-hez fordultam. 
- Kate, segíts leszedni rólam ezeket az ízeket!
- Tudod, hogy nincs kulcsom, nem tehetek semmit - válaszolt úgy, hogy felém sem nézett.
- Igen, tudom. De ez most más. Kicsit nagy a csuklómra szóval lehet hogyha bevajaznád talán lejönne rólam - mondtam reményteli hanggal. Kate először rám, majd a láncokra nézett, végül elindult felém. Megfogta a szendvics vajas részét és amennyire csak tudta bekente a vasat és bőrömet is. Megpróbáltam kipréselni kezeimet, harmadjára pedig sikerült mindkettőt kirántanom.
- Végre! - néztem boldogan felszebadult csuklómra és meg is dörzsöltem a lánc helyét, mikor észrevettem egy sebet a bal kézfejemen.
- Ohh megvághatott egy kiálló rész - mondtam, miközben vérem lassan végigfolyt kezemen.

Kate szemszöge:

Ne, csak ezt ne! Néztem Paul  kezét és éreztem, hogy amit addig magamban bírtam tartani akkor a felszínre tört. Előbújtak vámpírfogaim, szemeim színe vörösre vált és már nem tudtam másra gondolni csak is a vérre. Napokig hallgattam ahogy csörgedezik ereiben, éreztem mámorító illatát, de hogy végre láthattam is már nem bírtam magammal. Gyors léptekkel közeledtem barátom felé, aki amint észrevette rajtam, hogy szörnyeteggé változtam először szinte fal fehérré sápadt, majd a helység másik végébe próbált hátrálni. De végül elfogyott a tér és ő a betonnak ütközött. Nem akartam megtenni, de a testem szinte ordított egy csepp vérért is. Már nyakánál voltam és bele sem gondolva abba mit teszek fogaimat húsába mélyesztettem. Abban a pillanatban pedig eszembe jutott az álmom amelyben ugyan így szívtam egy ember vérét és mire elengedtem már halott volt. Tudtam, hogy az eset igazából nem történt meg, de nem lehettem benne biztos, hogy pár korty után elengedném Pault, így azonnal ellöktem magamtól. Ő még mindig dermedve nézett rám és azonnal szivárgó nyakához kapta kezét. Úr Isten mit tettem! Gyorsan az ellenkező falhoz futottam és amilyen kicsire csak tudtam összegömbölyödtem. Nem akartam hogy tovább láthassa mi lett belőlem. Ő volt az egyetlen aki még emberként tekintett rám, az egyetlen barátom. Kezdtem lenyugodni, éreztem, hogy vámpírfogaim visszahúzódtak. De akkor meghallottam, hogy Paul elkezdett közeledni felém és elhaló hangon megszólalt:
- Kate te...- állt meg hirtelen.
- Kérlek ne! - szorítottam össze szemeimet és még fülemet is befogtam. Nem akartam hallani, hogy kimondja, nem akartam elveszteni őt.
- Te vámpír vagy...

James szemszöge:

Éppen unalmamban a földről dobálgattam a falnak egy labdát, mikor apám érkezett a szobába testvéremmel.
- Hát itt vagy James! - örült meg nekem apa.
- Itt - mondtam. Patt, elkaptam a felém érkező labdát.
- Jó hírem van - szólalt meg újra. Patt
- Hmm - patt, patt.
- Befejeznéd kérlek? - nézett rám kissé idegesen. Patt, patt. De akkor bátyám közbe lépett és elkapta a labdát. Egy sóhajtás kíséretében néztem fel végre.
- Köszönöm. Tehát, végül sikerült elérnünk célunkat. A vámpír lány megha..
- A neve Kate - szóltam közbe, de egy szúrós tekinteten kívül nem kaptam mást.
- Szóval megharapta a férfit és ezzel sikerült megtörnünk. Jackson, a szobában előkészítettem az alanyt - nézett testvéremre. Ohh nem, ezt meg kell akadályoznom!
- Mi lenne ha én mennék? - kérdeztem tőlük. Gyanakvóan egymásra pillantottak.
- Tudom, hogy múltkor elszúrtam, de most ígérem menni fog - álltam már én is fel melléjük. Még mindig egymást nézték, majd bátyám megvonta vállát.
- Rendben James, mehetsz te - mondta apám és kinyitotta nekem az ajtót.
Belépve a szobába azonnal szembe találam magam Kate-tel. Elég megviselt volt arca, próbálta kerülni a szemkontaktust. Már tudtam, hogy múltkori kiadásom teljesen értelmetlen volt, csak akkor újból előtörtek az emlékek édesanyámról. Nagyon megviselt, hogy olyan fiatalon veszítettem el őt, pedig csodás ember volt.
- Szia - ültem ugyan úgy szembe vele. Egy pillanatra felnézett rám, de utána azonnal a földet kezdte bámulni.
- Sajnálom amit múltkor veled tettem - mondtam halkan. Szinte nekem fájt ahogy láttam belső vívódásait. Azt akartam, hogy újból beszéljen velem, megint rám mosolyogjon, mint az állatkereskedésben, ha baj van hozzám forduljon. De próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést.
- Apámat sosem ismertem - szólalt meg végre. Már épp válaszolni akartam, mikor folytatta.
- A születésem egy boszorkánynak köszönhető.... - és ő mesélt. Minden elmondott az életéről. Hogyan születhetett meg, mi történt emiatt anyjával, hogy apja düh és gyászolás közepette lemészárolta egy falu lakosságát, a nagynénjéről, hogy hogyan változott át, hogy került a városba és hogy sosem ölt még meg senkit. Miután befejezte még pár percig döbbenten néztem rá, majd megszólaltam:
- Köszönöm - mondtam hálásan. Akkor döntöttem el, hogy én ki fogom szabadítani ezt a lányt.