Vámpírnak születve (Szünetel)

9.fejezet

Paul szemszöge:

Amint felkeltem újabb sötétség fogadott. Ahh.. már megint egy cella.Két hetet vagy talán többet töltöttem előző börtönömben, mégis elrablómat egyszer sem láttam. Rendesen kaptam enni, inni, de teljesen el voltam szigetelve a külvilágtól. Utáltam, viszont még mindig jobb volt legújabbnál, mivel itt még a falhoz is voltam láncolva. Pár óra csendben telt és semmilyen mozgást sem érzékeltem, de mégsem hittem, hogy teljesen egyedül lennék. Borzalmas bűz töltötte be a levegőt, amit nagyon rossz előjelnek vettem. Egyszer megpróbáltam felállni, hogy utána nézzek, de láncom még annyira sem volt hosszú, hogy kiegyenesedjek. Ám pár perccel később hallottam, hogy az ajtó kinyílik és valamit a helység másik végébe dobnak, ahogy a földre érkezett felnyögött. Hát még valakit elraboltak! Amint az ajtó újból bezárult felkapcsolódtak a lámpák. A furcsa bűz, az érzés hogy nem vagyok egyedül....középen egy férfi hullája feküdt, fején egy hatalmas sebbel, mintha valaki fejbe vágta volna egy baltával és pontosan rám nézett, körülötte hatalmas vértócsa a szemében pedig még mindig látszott a halál félelem. Ekkor nem bírta, tovább és magam mellé hánytam, egyszerűen nem tudtan ránézi, ez nekem sok volt. Hirtelen mozgást hallottam és már féltem, hogy a hulla kel életre, mint egy zombi, mikor megláttam a helység végében egy lányt. Ahogy pedig felém fordult már megismertem. Kate volt az!

Kate szemszöge:

Borzalmas fejfájással ébredtem és egy pillanatra nem is tudtam ez hogyan lehetséges, de akkor eszembe jutott James, Paul lakása és az a fura alak. Viszont már nem a nappaliban voltam hanem egy hideg pincében. Nem volt ablak, ám egy hatalmas vasajtót láttam az egyik falon. Ahogy tekintetem a hely közepe felé tévedt csak akkor láttam meg a hullát. Elborzadva csúsztam hátrább. Ám mögötte volt még egy alak, Paul... Paul volt az! Örömömben felpattantam és legjobb barátomhoz futottam. Csak akkor vettem észre, hogy barátom háta mögött kezei bilincsben voltak. Segíteni akartam rajta és már készültem, hogy széttépem a láncot, de ahogy hozzáértem az hirtelen megégetett. Ficus aurea! Bekenték vele a bilincset és így esélyem sem volt megérinteni.
- Mi történt? - nézett rám Paul
- Áhh semmi csak nincs kulcsom, nemtudom kinyitni, sajnálom.
- Nem a te hibád Kate. Akárki is hozott ide minket biztos, hogy elmebeteg.

James szemszöge:

Az ajtó kinyílt és az én "szeretett" apám lépett ki mögüle. Én most már semmit sem értek!
- James! - ért oda mellém és széttárta karjait, várva, hogy készségesen elé lépjek és megöleljem.
- Mond te normális vagy? Egy nap csak úgy ott hagyod a két fiadat, hogy nem szólsz, el sem köszönsz, majd 5 év után, amíg az év világon semmit sem hallottam rólad ide állsz és azt várod, hogy majd megölellek, mintha mi sem történt volna? - vágtam a fejéhez egyszerre mindent. Látszott, hogy válaszom meglepte és karjait azonnal leengedte.
- Na jól van tesó, nyugi. Csak üdvözölni szeretett volna - próbált nyugtatni testvérem.
- Te egy szót se szólj! Elhitetted velem, hogy meghaltál! Tudod min mentem keresztül, mennyi ideig gyászoltalak?
- Igen tudom és tényleg sajnálom...de végre újra együtt a család! - mutatott hármunkra.
- Fiam, tudom, hogy hibát követtem el mikor elhagytalak titeket és ezt szeretném jóvá tenni. Kérlek adj még egy esélyt... - szólalt meg apám. Láttam rajta, hogy tényleg bántja a dolog és igaz gyűlöltem tett miatt, de hát mégis csak az apám volt.
- Rendben, megpróbálok - megölelni nem öleltem meg, de mikor egymásra mosolyogtunk, nekem az többet jelentett.
- Végre kibékültek! Na akkor James megkapod az ajándékodat - Jackson lelkesen terelt át egy másik szobába, ahol egy pokróccal letakart valamit találtunk.
- Mit kapok? - nézetem rá kíváncsian, ám ő válasz helyett lerántotta a leplet. Mi a...?