Vámpírnak születve (Szünetel)

22.fejezet

Kate szemszöge:
Olyan közel éreztem magamhoz azon az éjszakán a csillagokat, mintha kinyújtva a kezemet elérhettem volna őket. Csak ültem az autó motorháztetején, James rám kissé nagy pólójában, és bámultam az eget. A városban a fényszennyezettség miatt sosem volt ilyen gyönyörű az ég, mint itt a semmi közepén. Mögülem motoszkálást hallottam, és a szélvédőn keresztül láttam, amint James átfordult a másik oldalára. Mélyen aludt. Mosolyogva néztem végig rajta, kócos, barna haján, finom arcvonásain, széles vállán, kidolgozott felsőtestén. Tudtam, hogy nem hagyhatom pihenni, minél hamarabb vissza kellet érnünk a városba, hogy egy különleges sugárkő segítségével megóvhassuk a napsugaraktól. Meg kell keresnünk Hanna-t, ő tudja hol találni olyan boszorkányt, aki tud nekünk készíteni egyet. Kezembe vettem a nyakamon lógó követ, ami még édesanyámé volt és lassan végighúztam rajta hüvelykujjamat. James élete az átváltozással a mostaninál is jobban fel lesz borulva. Meg kell tanulnia visszatartani vámpír ösztöneit, a legkevesebbet ártani az embereknek, mindig magával hordani a követ, jól bánni a testi erejével és az elmekontrollal. Gyűlöltem magamat, amiért én tettem szörnyeteggé, de mégis megnyugtatott a tudat, hogy a jövőben lesz mellettem valaki. Na de elég az elmélkedésből, Jackson ki tudja hol járhat már. Lassan lecsusszantam a kocsi elejéről, majd beültem a vezető ülésre. Hátrányultam és gyengéden végigsimitottam James arcán.
- Ébresztő, indulnunk kell - suttogtam lágyan. James mosolyogva nyitotta ki először az egyik, majd a másik szemét és nyújtózkodott egyet, már amennyire a zárt ajtók engedték. Feltámaszkodott és közelebb hajolva csókot nyomott számra, majd még egyet és még egyet. Nevetve toltam el magamtól.
- Ne kezdjük újra.
- Miért is ne? - mormolta nyakamba.
- Most komolyan, öltözzünk fel - fogtam két kezem közé arcát.
- Hahh jól van - egyezett bele. Miután mindeketten magunkra kaptuk ruháinkat, én ültem a volán elé és a város felé vettük az irányt.
Volt egy tippem hol keressük Hanna-t. Vasárnaponként legtöbbször a kedvenc bárunkban találkoztunk, hogy megigyunk egy italt. Remélemtem, hogy barátnőm megtartotta ezt a szokását. Leparkoltam a Nightmare nevezetű bár előtt és James felé fordultam.
- Pár perc az egész, addig várj meg itt - mondtam és már szálltam is volna ki, de barátomnak nem volt szándékában ott maradni.
- Én miért nem mehetek?
- Azért, mert ez egy olyan hely, ahová legtöbbször vámpírok járnak és ha te bemennél, vagy felismernének, mert ki tudja mit tettél vámpírvadászként - néztem rá szúrós szemmel - vagy kérdezősködnének és utána járnának a dolognak, mivel új lennél itt. Tehát a legjobb ha a kocsiban maradsz - zártam le a témát. Úgy tűnt James elfogadja helyzetét, mert már telefonjáért nyúlt, hogy addig is elüsse valamivel az időt. Miután becsuktam a kocsi ajtaját, lesétáltam a lépcsőn a föld alá épített presszóba. Belépve az ajtón az asztalok és a pult mögül néhányan felkapták fejüket, de mivel gyakori vendég voltam erre, nem nagyon foglalkoztattam őket. Végignéztem a helyiségben, majd tekintetem megállapodott egy feketébe öltözött, szőke hajú lányon, aki egymás után húzta le a feleseket. Oda sétáltam és felültem a mellette lévő bárszékre.
- Milyen az este? - kérdeztem tőle mosolyogva. Barátnőm meglepetten fordult felém, majd öröm ujjongásban tört ki.
- Kate! Ezer éve nem láttalak - mondta részeges hangon, majd szorosan megölelt. Pár másodperc múlva viszont eltolt magától és kérdőn nézett rám.
- Te mégis merre jártál?
- Hosszú történet - legyintettem.
- Van időnk - mondta, majd egy újabb pohár tartalmát ürítette ki.
- Jól van, gyorsan elmondom a legfontosabb dolgokat - egyeztem bele - De ehhez már nekem is pia fog kelleni - majd rendeltem abból, amitől Hanna-nak ilyen jó kedve kerekedett. Kezdtem azzal, hogy miként indultunk James-szel Paul keresésére. Aztán hogyan került elő az apja és a testvére, majd a sok bezártságról, a szökésről, apámról, a haláláról és végül James átváltozásáról. Hanna közben egyszer sem szakított félbe. Nagy kék szemeit végig rajtam tartotta, és egy alkalommal segített, hogy ne boruljak le székemből.
- Szóval most arra kérlek, segíts nekünk egy boszorkányt találni, aki elkészíti a követ - fejeztem be mondandómat. Barátnőm nem válaszolt azonnal, ugyan olyan dermedten nézett maga elé, mint eddig. Egy pillanatra azt hittem, nyitott szemmel aludt el, de végül szólásra nyitotta száját.
- Ha jól értem, te most egy vámpírvadásznak segítesz?
- Igen, vagyis...nem ilyen egyszerű a helyzet - mondtam kínosan és magam mellé pillantva láttam, hogy több szempár is ránk szegeződik. Vajon milyen hangosan adhattam elő történetemet?
- Mostmár ő is vámpír, és te mindig azt mondod, hogy vámpír társainkat sose hagyjuk cserben.
- Ez most teljesen más helyzet - temette fáradtan kezei közé arcát. Nagyon megijedtem. Ha Hanna nem segít nekem boszorkányt találni, magamnak kell. De a boszorkányokban sosem lehetett bízni, alattomos, számító hárpiák. Ha pont egy ilyenbe botlom, az kicsalja az összes pénzem, de segítség helyett át fog verni.
- És te tényleg szereted őt? - kérdezte még mindig kezei közül. Hevesen bólogatottam, ami nem volt túl jó ötlet ennyi pia után, kicsit meg is szédültem.
- Tudtam, hogy sosem voltál normális - rázta meg lemondóan fejét, majd fizetett és lassan lemászott a székből. Széles vigyor ült ki arcomra, mert tudtam, hogy nála ez annyit jelent: Jól van, segítek, ha muszáj. Még mindketten éreztük az alkohol hatását, ezért egymást támogatva baktattunk fel a lépcsőn. James, amint meglátott, kiszállt a kocsiból és kinyitotta a hátsó ajtót. Hanna bekászálódott az autóba és kiterült. Miután becsukta az ajtót, barátom mérgesen fordult felém.
- Azt mondtad pár perc lesz.
- Miért, mennyit voltam bent? - néztem rá csuklómra, és miután rájöttem, hogy nincs rajtam óra, magamon kezdtem nevetni.
- Te ittál? - kérdezett rá a teljesen egyértelmű dologra.
- Neeem - ellenkeztem még mindig nevetve. James csak a szemét forgatta, majd segített nekem is, és ő ült be vezetni.
- Hanna, James. James, Hanna - mutattam be egymásnak őket. Mindegyik motyogott valami üdvözlés felét, végül pedig kigurultunk a főútra.
Barátnőm navigálásával jutottunk el egy kicsi, otthonos házig. Hanna kiszállt, majd kissé dülöngélve jutott el az ajtóig. Mi is utána indultunk, míg barátnőm az oroszlános kopogtatóval próbálta felhívni ránk a ház tulajdonosának figyelmét. Nem sokkal később egy fekete hajú, negyvenes éveiben járó nő nyitott ajtót. Először goromba képpel érkezett, gondolom a késői zargatás miatt, de arckifejezése azonnal megváltozott, amint meglátott minket.
- Hanna drágám! - emelte boldogan a levegőbe kezeit, és azonnal magához vonta.
- Szerbusz Barbara - köszöntötte barátnőm elhaló hangon a túl szoros ölelés miatt. A nő is észrevehette, mert azonnal elengedte Hanna-t, aki így végre levegőhöz jutott.
- Kik a barátaid? - kérdezte most figyelmét nekünk szentelve.
- Mindjárt elmesélem. Bemehetnénk? - mondta Hanna, mire Barbara azonnal elállt az útból, hogy beljebb kerülhessünk. Úgy tűnt barátnőm igen otthonosan mozog a házban, mivel azonnal a nappaliba ment és elfoglalta az egyik fotelt. Mi, James-szel a kanapéra ültünk, Barbara pedig egy másik fotelbe.
- Sajnálom, hogy ilyen későn zavarunk, de én is csak most tudtam meg mi a helyzet. Kate kérte, hogy keressünk meg téged, mivel James nemrég változott át, és védtelen a nappal szemben. Van rá lehetőség, hogy ma este el tudd készíteni a sugárkövet? - foglalta össze a történteket Hanna. 
- Hanna, nagyon jó tudod, hogy mindenben a segítségedre vagyok, és ha ez fontos számodra, akkor nekem is - mondta kedvesen és a lány kezéért nyúlt, hogy a sajátjai közé zárja.
- Köszönöm - mondta barátnőm mosolyogva.
- És mi is hálásak vagyunk - szóltam, bár nem szerettem volna megtörni a kettejük beszélgetését.
- Gyertek velem! - kelt fel Barbara a székből és a konyhába invitálva miket kinyitott egy ajtót, ami a pincébe vezetett. Lent végre megpillanthattam a boszorkány szereket. Sok-sok üveg tele növényekkel, porokkal, folyadékokkal, és bár fel voltak címkézve, szinte a feléről még életemben nem hallottam. Bevallom először kételkedtem benne, hogy Barbara igazi boszorkány, mert semmi rá utaló jel nem volt. Igaz, a boszorkányok a való életben egyáltalán nem olyanok, mint ahogyan a mesékben leírják, nincsenek bibircsókjaik, vagy hatalmas orruk. Hétköznapi emberek, csak rendelkeznek különleges képességekkel, amelyeket vagy jó célokra, vagy éppen fekete mágiára használnak. Barbara tett vett körülöttünk, egyik üveget levette, majd egy különös szerkezetet hozott. Feleslegesnek éreztem magamat mellette, ahogyan James is. Nem tudtunk segíteni, maximum figyelhettük mit csinál. Elég szűkösen voltunk még így is, hogy Hanna nem tartott velük, hanem a mosdót célozta meg. Különös volt számomra, hogy ennyire ismeri a házat és a boszorkány ennyire segítőkész vele. Össze akartam rakni a kirakóst, ezért Barbara-hoz léptem.
- Bocsáss meg a kérdésért, de honnan ismered Hanna-t? - kérdeztem, mire ő furcsán nézett rám.
- Hanna sosem mesélte? - kérdezett vissza, mire én megráztam fejemet.
- Hmm, nemtudom miért nem említette. Igaz, azt sem tudom mennyit árult el a múltjáról. Hanna-t a szülei még kiskorában az utcára tették, nem volt rá szükségük, vagy ki tudja milyen okból. Én találtam meg őt és fogadtam be, felneveltem, sajátomként tekintettem rá. Próbáltam tanítani neki ezt azt a boszorkányságról, de sosem érdekelte különösebben. Majd mikor már egészen nagy lett, megismerkedett egy fiúval, egy vámpír fiúval. Mindig együtt voltak és bár én figyelmeztettem, hogy ne bízzon benne, nem hallgatott rám. Egy nap már vámpírként tért haza, sosem mesélt arról ki változtatta át és mi lett a fiúval. Bár szerintem mind tudjuk a választ - fejezte be a mesélést Barbara. Én száj tátva hallgattam végig, mivel eddig semmit sem tudtam Hanna gyerekkoráról és az átváltozásáról. Csendben emésztettem a hallottakat, míg Barbara folyamatosan a kő elkészítésén ügyködött.
- Kértek valamit enni, inni? - kérdezte, mint jó háziasszony.
- Én nem, köszönöm - válaszoltam még mindig elgondolkodva, majd James felé fordultam, hogy ő vajon kér-e valamit, de amint megfordultam tudtam mire van szüksége. Talán eddig is csak azért nem szólalt meg, hogy tartani tudja magát, küzdött az ösztönei ellen és mélyen szívta ki-be a levegőt. Barbara vérének illatát érezte, én is éreztem, de már nem tudott úgy felzaklatni mint régen. Napokig, sőt egy hétig is kibírom vér nélkül, amire mostanság nagyon nagy szükségem volt.
- Nincs itthon véletlenül vér? - néztem rá könyörgően.
- Sajnos csak állatvérem van, ha az megfelel - mondta. Tudtam, hogy az sokkal kevésbé fog ízleni James-nek, de most a lényeg, hogy vér legyen.
- Jó lesz, köszönöm - fogadtam el a felém nyújtott üveget és barátomat magam előtt tolva tértünk vissza a konyhába. James-t leültettem egy székbe és előkerestem egy poharat, amit teletöltöttem, majd elé löktem. Barátom mohón itta ki az egész tartalmát, utána az asztalra vágta az üres poharat.
- Még! - parancsolta vértől megszínezett szájával.
- Nyugalom James, meg kell tanulnod mértékét tartani. Fontos, hogy kevesebbel is beérd, különben az emberekből is annyi vért szívnál, amivel megölöd őket - magyaráztam és távolabb tartottam tőle az üveget. Tekintetével követte a mozdulatot, vörös szeme vágytól csillogott.
- Nem érdekel, adj még! - kelt fel, hogy az üveg után nyúlhasson, de én elhúztam előle kezemet. Dühösen kapta rám vörös szemét és a torkomat megragadva nyomott egy falnak. Levegő után kapkodtam, kezemben még mindig az üveget tartva. James vámpírfogait már kimeresztette, szabad kezével az üveg után tapogatózott. Nem tudtam mást tenni, így egyik térdemmel ágyékon rúgtam, minek hatására oldalra tántorgott, másik kezemmel pedig erős csapást mértem tarkójára. James a földön kötött ki.
- James állj le, ez nem te vagy - ordítottam rá, ami hatásosnak bizonyult. Szemei visszatértek eredeti színükhöz, fogai visszahúzódtak. Azonnal elkezdett szabadkozni és bocsánatokkal árasztott el, de én nem foglalkoztam vele.
- Szedd össze magadat, én is azt fogom tenni - mondtam neki megtapogatva nyakamat, melyet az előbb olyan szorosan markolt. Biztos voltam benne, hogy nyomot fog hagyni. A vérrel teli üveget beraktam egy szekrénybe és indulatosan mentem ki a bejárat ajtón, hogy egy kis friss levegőhöz jussak. Meglepetésemre Hanna-t találtam a tornácon üldögélve, cigarettáját szívva. Letelepedtem mellé és elfogadtam a nekem nyújtott cigit és tüzet. Sosem dohányoztam, de most kellett valami, ami lenyugtat.
- Miért nem mesélted soha, hogy egy boszorkány nevelt fel? - kérdeztem tőle, miközben kifújtam a füstöt.
- Nem tartottam említésre méltónak - vonta meg a vállát. Sokszor nem értettem Hanna-t, hogy mit miért tesz, vagy miért nem. Én mindent elmeséltem a múltamról, míg róla annyit tudtam meg, hogy van egy megbízható boszorkány ismerőse, mindig változatatja a helyzetét, nem bízik másokban, de segíti a vámpírokat, ha megérdemlik. Ez nálam sem volt másképp. Azt hiszem első találkozásunkat sosem fogom elfelejteni. Akkor érkeztem a városba, próbáltam munkát keresni, normális életet élni. Este volt, épp egy sikátoron keresztül vágtam át és szörnyen éhes voltam. Szerencsémre egy részeges nő éppen arra járt, gondoltam iszom belőle pár kortyot, aztán hagyom tovább menni. Ám mikor végre belémélyesztettem vámpírfogaimat két nagydarab férfi bukkant elő, akik mint kiderült szintén vámpírok voltak. Mondták, hogy az ő területükön nem ihat holmi jött ment vámpír az embereikből. Meg akartak büntetni, hogy később tudjam, arra nem érdemes császkálnom, és igaz, nagynénémtől kaptam kiképzést hogyan védjem meg magam, túlerőben voltak. Ha az egyik ütést sikerült hárítanom a másiktől érkezett a következő, mikor pedig már kezdtem feladni, megjelent Hanna. Segített őket elüldözni a közelemből, utána pedig mellettem maradt. Ha mondjuk nem tetszett neki amit csinálok, nem támogatott, mint Paul esetében, de legtöbbször mellettem állt. Ahogyan James-szel kapcsolatban is. Biztos vagyok benne, ha ő nem volna, most én sem lennék itt.