Vámpírnak születve (Szünetel)

10.fejezet

Ahogy leszállt a lepel, szemem elé került betömött szájjal, székhez kötözve Kate. Láttam rajta, hogy pont annyira döbbent meg mit amennyire én.
- Végre úgy kínozhatod meg ahogyan csak akarod - mosolyodott el testvérem. Kate először Jacksonra majd rám nézett. Láttam tekintetében a haragot és ezt széken való rángatózasa is igazolta.
- Hogy mi van?
- Miért James? Nem ezt akartad eddig is?
- Igen, viszont akkor még azt hittem, hogy ő ölt meg téged! De mint láthatjuk te még mindig életben vagy - mutattam rá a világos tényre.
- Az most teljesen mindegy. Tesó, ő egy vámpír! Tudod hány embert ölhetett már meg? Ezek a rohadékok szórakozásból gyilkolnak... - Kate egyre dühösebb lett, fehér bőrén jól látszott csuklója körüli pirosodás és szeme szinte vér vörösen izzott.
- A lényeg, hogy nem ölheted meg, csak megkínozhatod és ki kell belőle húznod, hogy hol rejtőzik az apja - lépett közelebb apám.
- Az miért érdekel minket? - néztem rá furcsán. Ő mielőtt válaszolt volna előbb testvéremre nézett, mintha tőle várná a megerősítést, majd egy sóhajtás kíséretében felém fordult.
- James, ideje megtudnod, hogy ennek a vámpírnak az apja ölte meg édesanyádat... - teljesen ledöbbentem a hír hallatán. Azt mindig is tudtam hogy egy vámpír tette, de most hogy már azt is tudom ki... és hogy az a valaki Kate apja... Ahogy a lányra pillantottam ő csak üres tekintettel bámult maga elé, már nem akart kiszabadulni, mintha próbálta volna feldolgozni az előbb hallottakat, úgy tűnt ő sem tudott erről.
- Akkor mi addig elmegyünk - szólalt meg bátyám és apámmal együtt távoztak. Az ajtó becsukódása után még pár percig néma csöndbe burkolózott a szoba. Sem Kate sem én nem szóltunk egy szót sem, mindketten gondolatainkba merültünk. Végül én mozdultam meg először, egy széket húztam a kikötözött lány elé és kivettem szájából a rongyot.
- Na mesélj - néztem rá határozottan, kezeimet térdemre tettem és összekulcsoltam magam előtt.

Kate szemszöge:

Jézusom mibe keveredtem! Nem elég hogy kiderült James egy vámpír vadász, még azt is meg kell tudnom, hogy apám megölte az ő anyját. És mi az, hogy tőlem várják, mondjam el hol van? Azt sem tudom, hogy néz ki! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejemben, miközben az előttem ülő Jamest figyeletem, aki mindent hallani akart. Én ehelyett csendben ültem, nem akartam semmit sem mesélni annak az embernek aki átvert engem és úgy gondolt rám mint egy szörnyeteg.
- Azt mondtam mesélj! - állt fel olyan hirtelen, hogy a szék felborult és hatalmas zajt csapva landolt a padlón. Sosem láttam még ilyennek, egy pillanatra komolyan megijedtem.
- Egyáltalán hogy lehet ez? Hm? Egy vámpírnak nem lehet gyereke! - lépkedett fel-alá. Teljesen kiakadt, mondjuk megértettem azok után amiket hallott anyja haláláról.
- Szólalj már meg, te ribanc! - üvöltött rám, majd egy hatalmas pofont kaptam a jobb arcfelemre. A fejem oldalra csuklott, nem mondom hogy fájt, viszont ezt nem néztem volna ki belőle. Bár már rájöhettem volna, hogy teljesen félreismertem. James idegesen beletúrt hajába, majd kiviharzott a szobából. Egyedül maradtam...

James szemszöge:

Feldúltan indultam ki a szobából és nyitottam be a következő ajtón, ami mögött apámat és testvéremet találtam. Ahogy Jackson meglátta arckifejezésemet azonnal félbehagyta a beszélgetést és mellém sietett.
- James mi történt? Ugye nem támadott meg?
- Ahh nem, én csak..... Jézusom én ezt nem bírom! - roskadtam le a helység közepén fekvő kanapéra. Apám is leült mellém, majd felém fordult.
- Teljesen meg tudom érteni mit érzel most fiam. Én sem bírtam elviselni a gondolatot, hogy az édesanyátok meghalt és még most sem tettem túl rajta magam, különben nem lennénk itt. Meg kell bosszulnunk halálát és emiatt kell, hogy kiderítsük hol rejtőzködik annak a szörnyetegnek az apja.
Kezdtem lenyugodni és mikor felpillantottam bátyám már ott állt az ajtóban indulásra készen, apám csak bólintott mire ő bement Katehez. Akkor egy kissé megsajnáltam a lányt, mert tudtam, testvérem nem lesz olyan kíméletes mint én.