Emlékek nélkül ˢᵘᵍᵃ [✓]

Nem emlékszem semmire...

-A mai nap egy kicsit elhúzódott, elnézést kérek, pihenjék ki magukat. Holnap találkozunk. – köszönt el a főnök a dolgozóktól.

Besiettem az öltözőbe, megfogtam a táskám és már rohantam is haza. Mivel már besötétedett, ezért félve jártam az utcákat. Gyerekesnek hangzik az, hogy félek a sötétben, de a mi környékünkön ez természetes. Lépteket hallottam magam mögött, de nem mertem hátranézni, ezért inkább a tempómon gyorsítottam. Utolért. Vállamra rakta két kezét, majd maga felé fordított. Arcát nem láttam, mert maszkot és kapucnit viselt. Egyik kezével lehúzta a szájmaszkját, majd egy gonosz vigyor jelent meg arcán. Próbáltam kiszabadulni szorítása alól. Minden erőmet bevetettem, de nem bírtam szabadulni. A támadómnak elege lett a viselkedésemből, majd hatalmasat lökve rajtam zuhantam a földnek. Fejemet a betonba vertem.

-Suga, segíts! – csúszott ki számon akadozva és erőtlenül.

Tudtam, hogy attól még, hogy ezt mondom nem fog megmenteni, hiszen nincs itt...

*Suga szemszöge*

-Suga, ezeket szerezd be, kérlek! – adott a kezembe Jin egy bevásárló listát.

-Miért én? – nézetem rá morcosan.

-Addig is csinálsz valamit az alváson kívül, na, menj! – mosolygott.

Szememet forgatva léptem ki a házból. Közeledve a bevásárlóközponthoz egy sikításra lettem figyelmes. Körbenéztem, majd megpillantottam egy lányt, aki nem hiszem, hogy csak szórakozásból sikított egy férfi kezei alatt. Elkezdtem menni feléjük.

Nagy az esélye, hogy lebuktatom magamat, de nem érdekel, nem nézem tétlenül azt, hogy az a férfi erőszakosan viselkedik a lánnyal.

Mikor már elég közel értem hozzájuk, oda akartam szólni a férfinek, hogy mégis mi a francot képzel, de nem tettem. A férfi hatalmasat lökött a lányon, aki esés közben fejét a betonba verte.

-Suga, segíts! – mondta ki akadozva és erőtlenül.

Lefagytam.

Suga, segíts! - Játszódott le újra és újra a fejemben.

Mire kapcsoltam a férfi eltűnt. Leguggoltam a lány mellé, szólítgatni kezdtem, de nem történt semmi. Megpillantottam a telefonját a földön. Szólni akartam valakinek. Valakinek, aki ismeri a lányt. A telefont felemelve a földről csalódottan néztem a készülékre. Ripityára tört. Karba vettem és a legközelebbi kórházba vittem. A kórterem előtt ülve vártam a nővért, hogy megmondja, hogy mi van vele. Nem értettem, hogy mégis mi a fenéért maradtam vele, de nem voltam képes a kórházban hagyni egyedül. Mikor kilépett a teremből a nővér egyből felálltam.

-Gondolom a lány a barátnője. Van egy jó hírem és egy rossz. – felelte.

-Én nem... – kezdtem bele, de folytatta.

-A jó hír, hogy rendben van a lány, amint felébred, hazamehet. A rossz hír pedig, hogy előfordulhat, hogy ennek a fejsérülésnek emlékezet kiesés lesz a következménye. – közölte a tényeket.

-Emlékezet kiesés? – fagytam le.

-Nem lehet tudni így előre, hogy mennyi emléke maradt meg. Felébredése után kiderül. Megvárja, míg felébred? – kérdezte.

-Egyértelműen igen, megvárom! – vágtam rá aggódva.

Semmi közöm a lányhoz, de nagyon aggódtam érte.