I gave you my heart [YoonMin] -Befejezett-

29.fejezet

Ma reggel kicsit emberibb időben kelünk mint tegnap, de ezt is csak Jimin telefonjának köszönhető. Mély álmunkból az idegesítő csengőhang szakít ki, szóval amíg Jimin nyöszörögve kikászálódik mellőlem, hogy felvegye a készüléket, én morogva nyújtózkodok egyet. Hogy én hogy utálom az időeltolódást! Amikor hazaköltöztem Koreába, vagy amikor ide ki, Amerikába, akkor is szenvedtem majdnem két hétig, míg megszoktam az itteni/ottani időt.
- Halló? - hallom meg párom álmos hangját, így felé fordulva látom, hogy az ágy szélén ül felém fordulva, és álmosan pislog, szinte már nem is tudva hol van. - Köszönöm! - mosolyodik el. Ez után egy könnyebb csevelybe elegyedik a személlyel aki hívta, egy idő után tippelni tudtam volna, hogy vagy Hoseok, vagy Taehyung, vagy az öcsém hívta. Vagy mind a hárman egyszerre. Odakúszok mögé és átölelem a derekánál fogva, ő pedig a szemét dörzsölve dönti vállamra a fejét, úgy beszél a készülékbe. - Nem, most keltünk.
- Ki az? - tátogom ránézve, mire ő kihangosítja a telefont.
- Mennyi is ott az idő? - szólal meg az illető, és meglepetésemre Jin kedves hangja csendül fel a vonal végén.
- Reggel kilenc. - sóhajt fáradtan párom jobban rám dőlve, de tisztában van vele, hogy már nem aludhatunk vissza. Vagyis remélem.
- Mi a terv mára? - kérdezősködik az idősebb tovább. Koreában késő este van, miért van még ébren?
- Öhm. - néz rám Jimin, mire elkuncogom magam. Úgy tűnik tegnap este mégse volt annyira képben a megejtett beszélgetésünk alatt, mint hittem.
- Elhajókázunk a Szabadság szoborhoz. Jó reggelt, Jin! - köszönök a rangidősnek, és párom halántékára egy csókot nyomok.
- Reggelt'! Bár nálunk már eléggé késő van.
- Miért vagy még ébren?
- Oh, hát Nam hivatalos volt egy partira, ahova engem is elvitt, de már hazafelé tartunk.
- És ő mit csinál? - kérdezem szemöldökömet összehúzva, hisz számomra elég gyanús, hogy a rapper nem szól bele a készülékbe, miközben elméletileg együtt voltak el.
- Alszik. - lehet hallani a hangjában, hogy a szemeit forgatja. - Fiúk, mindjárt hazaérünk, és fel kell ébresztenem egy alvó medvét, szóval leraklak titeket. Még egyszer boldog szülestédnapot, Jimin! - választ nem várva nyomja ki a telefont, de amint vége a hívásnak már csörög is, és megpillantjuk Hoseok nevét a kijelzőn.
- Vedd fel, én elmegyek készülődni. Egyébként boldogat, Édes! - adok egy csókot ajkaira, de kicsit tovább tart mint terveztem -bár nem mintha bánnánk.
- Halló? - szuszog bele a készülékbe a csókunktól még piroskás arccal. - Köszönöm!

Miközben fogat mosok, a szabad kezemmel a kézmosón támaszkodok, és a tükörben magamat bámulom. Fekete hajam már rendezetten áll a fejemen, miután sikerült összevesznem a fésümmel, egyébként is sápadt bőrömmel egy szép kontrasztot alkotva, amitől még fehérebbnek látszik. Továbbra is magamat bámulva mosolyogva jegyzem meg magamban, hogy arcom egy parányit pufisodott, de a hízást leginkább a hasamon lehet látni. Persze, az edzésnek hála csak a kockáim tűntek el szinte már majdnem, így aki nem látott napi szinten póló nélül, annak fel se tűnik. Bár, Jimin nem lát rendszeresen felső nélkül, ennek ellenére megjegyezte tegnap, hogy pár kilót felszedtem, de ezt a mérleg tudja bizonyítani leginkább.
- Hyung, kész vagy? - kopog be Jimin, mire észbe kapok és kiöblítve a számat kinyitom az ajtót.
- Bocsánat. - engedem be magam mellett, mire ő csak mosolyogva belép, majd lerakva a ruháját a szekrényre, lekapja a pólóját. Enyhén megdöbbenve nézem az ajtóból, és amikor pont lehajol -mert leejtette a puha anyagot a földre- egy hatalmasat lépve mögé állok, és rácsapok formás félgömbjeire. Persze párom egyből megugrik, miközben dús ajkai közül kiszökik egy halk sikkantás.
- Normális vagy?! - simogatja sziszegve fenekét, én meg csak rákacsintva nevetek.
- Sose voltam az. - dobok felé egy pimasz mosolyt, és kirohanok a fürdőből magam után becsapva az ajtót, mert már láttam, ahogy az egyik tusfürdős flakont készül nekem dobni, őt ismerve nem kicsi erővel.
-Utállak! - kiabál ki nevetve a zárt ajtó mögül.
- Én is téged!
Miután mind a ketten lenyugodtunk és összekészülődtünk, egy taxit fogva elindultunk a partra, ahonnan majd át tudunk hajókázni a szoborhoz. Míg a hotelban voltunk, megnéztem, mi hogy megy ott, szóval időre értünk oda, sőt, előbb is.
- Szeretnél valamit enni? Még van fél óránk. - nézek körbe, ahogy kiszállunk a járműből fizetés után. - Plusz nem is reggeliztünk.
- Nem, nem vagyok éhes, köszönöm. Te? - pislog nagyokat, még mindig egy kicsit álmoskásan.
- Nem igazán. - rázom meg a fejem. - Akkor gyere, menjünk le a parthoz! - kulcsolom össze ujjainkat, és elindulok a helyes irányba.
- Még nem is beszéltünk róla. - szólal meg Jimin hirtelen, ezzel megtörve a köztünk lévő csendet. - Milyen volt pontosan itt élni?
- Hát, - gondolkodom el - magányos. Az évek alatt, amiket itt töltöttem, szinte egyedül voltam, nem számított, hogy Jasperék konkrétan az amerikai szüleim, úgy gondoskodtak rólam. Hiányzott a rendes családom. A munka pedig elment, ha volt. Nem igazán tüntették fel sehol a nevem, és amíg csak koreaiul írtam, nem is hagytak kibontakozni, nem is igazán vettek fel sehova. Max takarítónak vettek volna fel, így kerültem ahhoz a kis céghez, akiknél az elején csak besegítettem a zenéknél. Végül annyira elismertek, hogy az ítéletek ellenére debütáltattak volna, viszont visszautasítottam, és visszaköltöztem. - mondtam el az elmúlt éveim történéseit röviden és tömören, kihagyva belőle a fajgyűlöletes részeket, ahol az emberek csak annyit jegyeztek meg rólam, hogy "húzott szemű kis kínai".
- De miért léptél vissza?
- Nem tudom. Rádöbbentem, hogy tényleg nem ide való vagyok. -vontam egyszerűen vállat, miközben végignézek a parton. Gyönyörű volt, ahogy a víz a horizonton is tovább ér, és a délelőtti napsugarak tükröződve megcsillannak rajta.
- Értem. - rendezi le ennyivel, és meg is lepődöm ezen, de amikor a következő pillanatban megszorítja a kezem, rájövök, hogy nem véletlenül nem szólal meg. Egy puszit nyomok a feje tetejére, és némán sétálunk tovább a járdán. Percek elteltével érzem a kezemmel, hogy Jiminé elkezd remegni, így rákapva a tekintetem állok meg a járda közepén pont akkor, amikor párom lábai minden előjel nélkül feladják a szolgálatot, és felakadt szemekkel össze nem esik. Minden egyes másodperc egy évtizednek tűnik, mire felfogom a dolgokat, de utána se jön elő az időérzékem, miután észbe kapok.
- Jimin! - szemeim kitágulnak, és a szívem is megáll egy pillanatra, de még pont időben nyúlok utána, hogy a feje ne a kemény betont érje, hanem a karjaim közt találjon helyet. - Valaki hívjon mentőt! - remegve nézem, ahogy Jimin a mellkasára szorított kezeivel liheg és nyöszörög az ölemben, míg a körülöttünk lévő emberek is pánikolva hívják a segítséget, miközben én nyugalmat erőltetve a hangomba beszélek a fájdalmakban úszó páromhoz, remélve, hogy hamarosan elmúlik ez az egész.

Hi Hello Annyeong! ^^
Pfej, ez is megvan :D
Remélem tetszett ez a rész is, és ennek a végeztével van egy szomorú hírem is:
Még egy fejezet és egy epilógus van hátra, se több, se kevesebb.
Szerintem senki nem akarja a hallottak (látottak xd *badum ts*) után, hogy siessek, de ennek függvényében megteszek mindent, hogy tetszen nektek az utolsó fejezet is majd ^^
A viszont látásra a kövi fejezetig 💜💜