I gave you my heart [YoonMin] -Befejezett-

Epilógus

Yoongi POV 
A tükör előtt állva bámulom kissé megviselt arcomat, nyakkendőmet hanyagul a nyakamba dobva.
Kócos haj, karikás szemek, nyúzott arc. A napokban próbáltam magam összeszedni, bár kissé nehéz volt, hisz jelenleg is -volt- párom búcsúztatójára megyek. Ma van az utolsó napja, egyben a temetés is, és megígértem Hoseoknak, hogy én is segítek mindenben, csakúgy, mint Taehyung és Jungkook.
- Hyung, - áll mellém a folyosón öcsém, és szembe fordít magával. - lassan indulni kell. - kezdi el igazítani nyakkendőmet, de megmosolygom tettét, hisz az övé sincs teljesen kész.
- Inkább csináld meg a sajátod, én megcsinálom ezt. - lököm óvatosan félre kacsóit, amin bólint egyet, és mellém állva halkan kötjük a puha anyagokat nyakunk köré és rendesen megigazítva őket még pár percig csak állunk, magunkat, vagy egymást nézve a tükörben. Kook se éppen a legjobban néz ki, nála is elmaradhatatlanok a karikás, vörös szemek és a megviselt arc, a megtört tekintet márcsak ráadás.
- Nem vagyok erre kész... - sóhajt fáradtan.
- Erre senki. - mosolyodok el szomorúan, és összeborzolom a haját. - Gyere, induljunk.

Idő közben felszedtük Taehyungot is, így már hárman ülünk a kocsiban némán. Kook hátra ült Taehyung mellé, így csak a visszapillantóban látom, hogy öcsém Tae vállára hajtva a fejét bámul ki az ablakon, Tae pedig ugyanígy tesz. Biztosra veszem, hogy bennük is nem egyszer lejátszódott a kórházban történtek, eme gondolatra pedig lelki szemeim előtt újra megjelennek a képek.

- Mi történt? - lép előre Hoseok az orvoshoz, mire az idős férfi csak sóhajt egyet.
- Minden rendben ment az egész műtét alatt. Épp befejeztük volna, már majdnem bejelentettük, hogy sikeres műtétet tudhatunk magunk mögött, mikor hirtelen a gépek sípolni kezdtek. Az elmúlt fél órában próbáltuk visszahozni, de sikertelenül jártunk. Őszinte részvétem.
Mivel Hoseok egyik oldalán én álltam, és én kapcsoltam elsőnek hármunk közül, azonnal elkaptam az épp összeeső férfit, akinek térdei amint a földet érték, hangos, keserves zokogásba kezdett. Az egész folyosót az ő fájdalmas hangja töltötte meg, hiába fúrta arcát a vállamba, még ez se tompított semmit.
Jungkook és Taehyung leültek a legközelebb lévő székekbe, és úgy dőltek egymásnak. Jungkook szintén fájdalmasan zokogott, erősen szorítva magához a magát erősnek mutató Taet, aki összeszorított ajkakkal és szemekkel ringatta öcsémet nyugtatásképp, de természetesen az ő arcán is sorban folytak le sós könnyei.
Én Hoseok mellett térdeltem. A fülem sípolt, ajkaim kiszáradtak és szívem is hevesen dobogott az őt mardosó fájdalomtól, könnyeim elmaradhatatlanul folytak le arcomon, miközben karjaimmal erősen szorítottam magamhoz a fiatalabbat.
Az orvos lehajtott fejjel, még egyszer részvétet nyilvánított, majd egy "felhívom a szülőket" kijelentéssel távozott is.
Hoseokot felsegítve ültünk fel mi is a kényelmetlen székekre és adtuk ki tovább fájdalmukat könnyek formájában.

- Hyung! - egy ölelő kar ránt vissza a jelenbe, ahol már mindannyian azt nézzük, ahogy a koporsót igazítják meg a kocsiban, majd lecsukják az autó hátulját. - Mennünk kell. - ránézek öcsémre, aki az oldalamat átkarolva figyeli arcomat, én pedig bólintok, ujjaimmal letörölve a szemeiben ülő könnyeket. Némán szállunk be mindannyian a kocsiba, majd utunk egyenesen a temetőbe vezet. A kocsiban a mellettem ülő és fejét a vállamra hajtó öcsém combját simogatom nyugtatásképp, hisz érzem, hogy nehezen fogja vissza a sírását. Mellette Taehyung a kezét fogja, és ő is nyugtatásképp simogatja. Előttünk Hoseok ül a szüleivel, ő és az anyukája egymáshoz bújva, úgy nyugtatva egymást.
Kinézve az ablakon mélázok el, amíg oda nem érünk a hatalmas kapuhoz, hogy Jimin utolsó útját is végleg lezárjuk.
Ez mindenki életében egy pont. Egy pont, ami úgy néz ki, elkerülhetetlen volt. Egy pont, ami mindenki életében nyomot hagyott. Van, aki a fiát, öccsét, rokonát, van aki a barátját, esetleg a párját vesztette el ezzel a ponttal. Az biztos, hogy ezzel mindannyiunknak a továbbiakban együtt kell élni, viszont elfelejteni nem fogjuk. Túl fontos volt, és lesz is, hogy elfelejtsük, hisz mindenhol ott lesz, mindenben megtalálunk valamit, ami talán hozzá köthető, főleg a szokások, amikbe már mind beleszoktunk, és most megváltoznak ezek, esetleg abbamaradnak.
Hoseoknak nem lesz kivel veszekedni, ha esetleg nem evett rendesen, és úgy kell megtömnie az illetőt, hisz nincs még egy olyan makacs személy, mint amilyen Jimin volt.
Taehyung nem tudja kinek szétpakolni a szobáját olyan szinten, hogy az illető konkrétan hisztirohamot kapjon, hisz Jimin ki nem álhatta a rendetlenséget a szobájában.
Kooknak nem lesz a hyungja, hogy megvédje őt Taehyung elől, ha esetleg az idősebb dögönyözni akarja egy-egy rosszabb napján, ugyanis Tae Jimintől félt a legjobban.
A szüleinek nem lesz Hoseokon kívül más, aki telefonon zaklassa őket, mert épp az ország másik felén lakik, esetleg Jin hyungékat, mert ők mindig utaznak.
Nekem pedig nem lesz egy törékeny mochim, aki akár csak egy ölelésből is harcot csinál, ha épp úgy tartja kedve.
Lehet, később lesz egy párom, vagy esetleg Taehyungéknak lesz egy új barátjuk, de senki nem fogja tudni helyettesíteni Park Jimint, senki életében.

Úr
Isten
Gyerekek
Vége
Vége ennek a könyvnek
Nagyon remélem, hogy tetszett, és szerettek a vége ellenére még 😅 még egy ilyen tények+köszönetnyílvánításra számíthattok, utána teljesen lezárom a könyvet. Viszlát az utolsó bejegyzésig ❤