Elemek Harca - Tri. I. (Lassan halad)

II. - Előnyben a barátság

LankRar megérezte pillanatnyi gyengeségem. Körémvont egy ugyanolyan védekezőaurát, amit saját hibernálása érdekében alkalmazott. Elkezdett a testem gőzölögni, a végtagjaimat lassan bevonták a jégkristályok. Nem is a hideg volt az, ami érzékenyen érintette a testem, hanem LankRar hatalmas ereje, amivel megmentette az életem. Egymás mellett sodródtunk a vízben, és amíg eszméletemnél voltam, éreztem, hogy LankRar próbálja megérinteni a tudatom, de valamiért nem sikerült neki. De azt tudom, hogy miért tehette. A lelke nem volt a testében. Ha kapcsolatba tudott volna lépni velem, akkor a lelke egyesült volna a testével, és az összeolvadást követően könnyűszerrel kiszabadulhatott volna jégbörtönéből.
Egy hatalmas jéghegy szétválasztott kettőnket, de tudtam, hogy még találkozni fogunk. Le kell rónom az adósságom, amiért megmentett.

I.u. 1541.
(LankRar szemszöge)

-Ébredj! -szólt hozzám egy hang, amit ezelőtt még sohasem hallottam, de nagyon örültem neki, hogy végre hallhatom valakinek a hangját... ez csak egy dolgot jelenthet, nem haltam meg.

-Na, felébredtél te kis ficsúr? -mormogta a velem szembenálló férfi.

-Hol.. Hol vagyok? -kérdeztem kissé kábán, mintha 1000 éve nem aludtam volna..

-A hajómon vagy! Szervusz! A nevem Toshin. Már jó ideje aludtál! - az idős férfi nagyon megörült, hogy végre felkeltem.

-Te jó ég. Semmire sem emlékszem... Semmire... Még a saját nevemre sem! - az arcom sápadt lehetett, az idegesség majd szétkarmolt.

-Hmm.. -ez a férfi nagyon szerethet mormogni, ugyanis folytatta tovább- Szerintem aludj rá egyet, hátha eszedbe jut- mosolyodott el, de még folytatta- De aztán nehogy megint hetekig aludj! Holnap pont jól jönne nekem egy segítőkéz a munkához!

Megfogadtam a férfinak a tanácsait, akit eddig még sohasem láttam, de mégis olyan érzés volt, mintha gyerekkorom óta ismerném. A hajó fedélzetén még egy kicsit bámultam a tájat, de nem akartam sokáig kinnt időzni, ugyanis eleredt. Lementem a raktérbe, ami tele volt barkács eszközökkel, a falakon mindenféle csicsás fegyverek díszelegtek, üllők, kardformák, egyszóval minden volt ott. Nem volt vitás, egy fegyverkovács műhelyében vagyok. Elnézve a fegyvereket, nagyon ügyes keze lehet az öregnek. A műhelyben egy ajtó vezetett be egy másik szobába, ami állatbőrökkel volt tele, középen pedig egy fekvőhely. De rég is lehetett már, hogy fekvő pózban aludtam el...

Megéreztem valakinek az auráját, de nem tudtam kinyitni a szemem... Valaki behatolt az álmomba, és ott akar velem kommunikálni!

-LankRar! de régen találkoztunk! -szólt hozzám egy hang, ami nagyon is ismerős volt.

-Ki vagy? -kérdeztem riadtan.

-Morperyth a becsületes nevem, a tied pedig LankRar!

-Honnan tudod te ezt? -egyre riadtabban kérdezősködtem.

-Azért jöttem, hogy visszaadjam a tudatod, amit az összeolvadás mellékhatásaként elvesztettél!

-Egy szót sem értek, beszélj! -ez az alak a szívbajt hozza rám...

-Te vagy LankRar, az utolsó alvilági mágus. Még annak idején azért választottunk téged a társaságba, mert láttuk benned a töretlen eltökéltséget, és az iszonyatos erőt, amit még nem sikerült elsajátítanod. Elraboltak téged, te pedig megszöktél. A mágusok látták, hogy bajban vagy, ezért a szent energiák segítségével befolyásoltuk az elméd, hogy szellemalak formában az egyikünk a te testedben megvédhessen a veszélytől. Ennek azonban az volt az ára, hogy a lelked nem térhetett vissza a testedbe, csak abban az esetben, ha a támadód, vagy az a mágus, aki megszállta a tested, meghal. A te testedet Uriziel szállta meg. Nem bírt a támadóddal, ő más erőt birtokolt, mint amire fel voltunk készülve. Uriziel gyakorlatilag halhatatlan, csak akkor tud meghalni, ha saját magának okoz halálos fájdalmat. Ám de a te tested nem bírta volna a terhelést, ezért inkább elmenekült, és a tengeren hibernált. Vártuk, hogy a támadódat utolérje a végzete, de ez sosem következett be... 1 évezredet vártunk, eredménytelenül. Uriziel úgy döntött, hogy ő nem vár tovább, kiontja a saját életét, hogy a lelked visszatérhessen a testedbe. Azonban, történt egy nem várt dolog. A tested eltűnt a szemünk elől. Valaki megtalálhatott, és egy olyan helyre vitt, ahová a hatalmunk nem terjedt ki, így nem tudhattuk hol vagy. Így, miután Uriziel megölte magát, a lelked még mindig nem térhetett vissza a testedbe, ugyanis ahhoz egy olyan erőnek kell érintenie a fizikai valódat, ami a testeden használt védekező aura elemének az ellentéte, a te esetedben tűz. Rendíthetetlen erőkkel kutattunk utánad, de persze hiába. Pár ezer évvel ezelőtt azonban rádtaláltak egy jól eldugott helyen, méghozzá két harcos, Shyrrik, és Dusan. Sajnos, nem volt elég idejük téged kiszabadítani a jégcsapdából, gyorsan rajtukütöttek, Shyrrik meghalt, Dusan pedig egy éve került elő, de azóta semmit sem hallottunk róla.. őt is elrabolták.

-Nem értem.. -nem fogtam fel, amit mondott, de ennél is rosszabb, évezredek?? Aztán folytattam - Annyi kérdésem lenne még...

-Aggodalomra semmi ok! Visszaadom az emlékeid! -arca komoly volt, a tekintete merev, miután kimondta ezeket a szavakat... Én meg csak remélni tudtam, hogy a sok gondolattól nem robban -e majd fel a kobakom.

Az árnyék a kézszerű nyúlványát a homlokomhoz érintette. Még sohasem éreztem ilyenféle erőt...

Reggelre minden emlékem visszaszereztem. Vagyis, majdnem mindent. A nevem LankRar, én vagyok az utolsó alvilági mágus. A társaim az életüket adták volna, hogy megmentsenek, pedig sem bölcs, sem erős, sem tapasztalt nem voltam. Mindössze hajtott a vágy, hogy harcolhassak valakivel. Miután a lelkem eltávozott a testemből, addig nem térhetett vissza, míg az elrablóm, vagy az engem megszállt mágus meg nem hal. Az elrablóm azóta is életben lehet, ha ezer év nem volt elég ahhoz, hogy kimúljon. Tehát.. Egy démonnal állok szemben. Két fiatal harcos talált rám, amikor bosszút akartak állni egy várparancsnokon. Láttam, ahogy az egyikük életét veszti, rajta nem tudtam segíteni, az ereje nem volt elég ahhoz, hogy meg tudjam erősíteni. A másik harcost, Dusant sikerült megmentenem, de most újra a segítségemre szorul, mert elrabolták. Morperyth azt is elmondta, hogy Dusannal egyszerre próbáltuk megérinteni egymás tudatát, így nem csak a sorsunk fort össze, hanem a lelkünk egy része is ugyanaz lett. Ez annyit tesz, hogy Dusan hatással van az én erőmre, míg én a kedvére.

-Látom visszaszerezted az emlékeid!-szólalt meg mögöttem az öregember.

-Honnan tudsz te erről?-kérdeztem megilletődve, tudtommal ez az egész álmomban történt.

-Ha benőtt a fejed lágya, akkor elmondom! -fülig érő mosollyal az arcán mormogta az öreg, majd a műhelyébe ment.

Én pedig a tájat csodáltam tovább, azon gondolkodva, hogy hol keressem Dusant.