Elemek Harca - Tri. I. (Lassan halad)

XXXVI. - Berub története - Az ígéret

*Berub szemszöge

Mit jelent az, hogy köszöni Morperythnek az információt? Gondolat olvasó lenne? Nem. Akkor nem egy földrengéssel próbált volna meg zárkába csalni. Simán végezhetett volna velem... Milyen képessége lehet? Fogalmam sincs...

Elkopott az időérzékem. Már éveknek tűnik nekem ez a raboskodás. Az elmém kezd megborulni, muszáj vagyok valamire gondolni. A sikolyokat, ordításokat, és a néhai cipellő kopogásokat leszámítva sírí csönd van a helységben. Akkora, hogy időnként hallom az ereimben vészesen lassan csörgedező vér hangját. Nemhogy a bilincsem feloldására nincs erőm, a végtagjaim már zsibbadnak. Bár inkább nevezném sorvadásnak. A bicepszeim elgyengültek, szemmel látható eredménnyel.

A jelenlegi helyzet nagyon rosszul fest. A szabaduláshoz csoda kell. Esetleg egy bajtárs. Az a nő... Szerintem nem saját akaratából van itt. Minden mondata kettős értelmű, titokzatos.

Gondolat menetem végét két kopogás zavarta meg. A szokásos három kattanás után, a nyikorgó ajtó, majd a vakító fáklya fénye, előttem pedig feltűnt egy ismerős körvonal. De most másnak éreztem az egész szituációt. A vödör helyett egy nagy tálszerűséget véltem felfedezni. Közeledett felém, letette elém az ételt, majd a lengőkar helyett egyenesen a bal, majd a jobb kezemhez battyogott, és kioldotta bilincseimet.

-Holnap vagy hivatalos a vágóhídon. Az utolsó napja egy kivégezendő rabnak pompával teli, ezért a nagy lakoma mellett pár kívánságodat is teljesítenem kell. Sajnos ez a hagyomány.
-Értem -mondtam teli szájjal, ezzel is tetszésemet, és köszönésemet kifejezve.
-Szóval... Khm.. -megköszörülte egy picit a torkát, majd folytatta -mit tehetek érted?

Abbahagytam az evést, mert itt volt az esélyem szövetségest találni a szökéshez. Nem szabadott kockáztatnom néhány finom falatért.

-Kérlek, hogy beszélgess velem.
-Kérlek? Hahh... Eddig senki sem kért.

Egy röpke pillanatnyi csendet hallatott, de folytatta.
-Ám legyen. Miről szeretnél beszélgetni?
-Hány éves vagy?
-25 éves vagyok -bökte ki végül. Hmm. Két évvel idősebb vagyok nála. Rá kell vennem, hogy segítsen kiszabadulnom.
-Nem sértésből, de egy ilyen fiatal lány mit keres egy ilyen helyen?
-Már mondtam. Én egy fogoly vagyok. Ugyanolyan, mint te. Kettőnk között az egyetlen különbség, a nemünk. A bérgyilkosok nem végeztetnek ki nőket. Engem szociális munkára fogtak, míg rád a biztos halál vár...
-Igen, igen, ezt már említetted egy párszor...-vágtam közbe a szavába -legalább is, valahányszor találkoztunk... Hogyan kerültél ide?
-Lényegében, rosszkor voltam rossz helyen. Elvettek tőlem mindent, és mindenkit, és most itt lennék -jelentette ki minden érzelem nélkül.

Ez a lány nagyon titokzatos. Velős témájú dolgokról úgy beszél, mintha az egy általános dolog lenne. Egyetlen érzelmet sem vélek felfedezni hangjában, nyugodt, és hűvös, akár az esti fagy. Egyenlőre semmi felé sem mutat érdeklődést, gyakorlatilag mindent leszar, velem egyetemben. Mélyebb érzelmeket kell kiváltanom belőle, ha eredményt akarok.

-A mindenki alatt a szüleidre gondolsz?
-Apámra. Anyám elhagyott minket 4 éves koromban. Apám az idők teltével egy roncs lett, de mindent megtett értem. Értünk... Az igyekezete sodorta bajba, a lábai használhatatlanok lettek a sok munkától. Az nap este, amikor úgy döntött, hogy megcsonkítja magát, én is vele voltam. Már nem emlékszem pontosan, hogy hol, de távol a falunktól ránk támadtak. Apám a vágóhídon végezhette.

Semmi... Semmi érzelem, lelkitrauma, szeretet, vagy megbánás... De nem is ez zavar, hanem hogy nem láthatom az arcvonásait, vagy azt, hogy magának hazudik -e az érzéseiről, és eközben a szeme sem rebben... Még Morperyth se tudná megfejteni ezt a lányt...

Gondolatmenetem végét a lány megzavarta. Most ő kezdeményezett.
-Te hogyan kerültél ide?
-Az eddigi életem majdnem 90 százalékát fogságban töltöttem. Minden 5 éves koromban kezdődött, amikor minden nap loptam a szomszédomtól egy tyúkot. Majd megöltem. Utána eltemettem, senki sem gyanakodott rám. Persze, egy kóbor kutya felásta a "sírjaimat". Egy ártatlan szobafogsággal kezdődött minden. Nemrégiben megismerkedtem a kalózoknál töltött fogságomban egy fiúval, Dusannak hívják. Nem beszélt senkinek, és senkivel, töretlen volt, és tartotta magát. Éjjelente viszont álmában beszélt. Megtudtam, hogy érte fognak jönni, és kiszabadítják. Így is lett. Viszont, a kétszemélyes felmentő sereg igencsak meglepett. Egyikőjük az utolsó mágus LankRar, míg a másik a háborús elit parancsnoka, Toshin volt. Szabadságom két percig se tartott, szétválasztották a csapatot, megint fogságba kerültem. Ekkor jelentek meg a bérgyilkosok, akik kinyírták a kalóz kapitányt, Ghatort. A kérésemre Parett elhozott a bérgyilkosokhoz, míg Toshin elméletileg megölte Rebelt. De ezt még senki sem tudja. Ezek után a mágusok tanácsosa figyelmeztetett, hogy vigyázzak a bérgyilkosok tetteire. Meg kell akadályoznom, hogy terjeszkedhessenek. Különben beláthatatlan következmények fognak történni. Küldetésem van, és ez a helyzet nem fog benne gátolni, hogy végrehajtsam.
-Azta. Szép monológ volt, bár sajnos a küldetésedről lemondhatsz. Akárcsak az életedről. Megvolt a beszélgetés, még két óhajodat teljesítem.

Még mindig semmi. Két esélyem van még, de tudom, hogy mit tegyek. Ezek a percek lehetnek az utolsó esélyeim a jövendőbeli túlélésre.

-Azt szeretném, hogy ajtóval szemben álló fáklyát a folyosón vedd le, és hozd ide. Kérlek.

Nem érthette, hogy mit akarok, vagy csak szimplán utálhatta a szituációt, de eleget tett a kérésemnek. A fáklyát a tartójából kivéve oda hozta elém, majd arca elé tartotta.

Meglepődtem. Ez a lány túltett az elvárásaimon. Az arca egyszerűen meseszép volt. A felső ajka egy picit vastagabb volt, mint az alsó, ápolt, fekete haj, rendezett szemöldök. Füle nem volt kilyukasztva, kék szemei pedig elvarázsoltak. Szüntelenül égő lángot véltem benne felfedezni.

Szerintem leeshetett az állam, ugyanis valamiféle transzból zökkentett ki.
-Mi az..? -kérdezte, az arca pedig továbbra is a kételyeim visszatükröződését tárta elém.
-Gyönyörű vagy... -mondtam, majd hosszasan bámultam a szemébe.
-Ezt eddig... Senki sem mondta nekem.

Az a pillanatnyi szünet a mondatában arról árulkodik, hogy még lehet esélyem elérni a célomat. Viszont, amit most mondott, bűntudatot ébresztett bennem. Tényleg az érzelmeit becsapva akarok innen kijutni? Nem... Nekem tényleg tetszik, és sajnálnám, ha nem láthatnám újra ezt a szép arcot.

Megfogalmazódott bennem egy új cél. Mosolyt akarok csalni erre a szép arcra. Ki akarom szabadítani, jobban megismerni, ugyanis... Beleszerettem.

Gondolat menetem végét azonban valami megzavarta. Feleszméltem. Megcsókolt. Lassú, és finom csókot lehelt ajkamra, majd táncra hívta a nyelvemet. Amint a behatolást engedélyeztem, érezte, hogy én nem értek ehhez, ezért inkább visszafogottan csókolt. Az egész körülbelül 15 másodpercig tartott. A csók annyira kábulatba ejtett, hogy észre sem vettem, hogy a fáklya fénye tőlünk 2-3 méterre pislákol, ő pedig a csók közben tarkómnál karolt át. Miután abbahagytuk, felállt, kezébe vette a fáklyát, majd mosolygott.

-Meg volt mind a 3 kérésed. Ég veled, bátor hős...-mondta, miközben kifelé indult az ajtón.
-Szóval te egy gondolatolvasó vagy, igazam van? -szóltam utána.
-Megeshet -bár háttal állt nekem, de magam elé tudtam képzelni az önelégült mosolyát.
-Viszont akkor tudhatnád, hogy a mosoly egy cél volt, nem pedig kérés.

Egy pillanatra megtorpant, majd visszalépett elém.
-Mit akarsz még? Nem közösülök veled, és nem juttatlak ki innen. De azért mondd csak... Mi az, amit te még akarsz?
-Azt akarom, hogy tarts be nekem egy ígéretet.

Hallottam, ahogy egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

-Ígéret? Mit kérhetsz tőlem, ami a halálod után hasznodra válhat?
-Azt akarom, hogy ígérd meg, hogy ha túlélném a helyet, ahová visznek, akkor visszajövetelemkor megszöksz velem.
-Meg fogsz halni.
-Meg tartod az ígéreted, vagy sem?
-Ha ez az utolsó kívánságod, és jobban érzed tőle magad, ám legyen.