Bones & Cinnamon

2. fejezet

Salamonpecsét

Igékben felhasználva a nehéz döntések meghozatalában segít és elhozza a változást

A bozótos ismét megmozdult mi pedig közelebb araszoltunk egymáshoz. A kezem magától markolt Aris pólójára, aki idegesen a kosár száját markolászta.
- Hé – hajoltam közelebb míg a fejünk össze nem ért – vannak vadállatok az erdőben?
- Préri farkasok... de mama szerint nem támadnak emberre. De este hallani őket. És van egy medve is. Föntebb a hegyek közelében. Fekete. És egy hiúz de az nem veszélyes. A mama már találkozott vele és megfutamodott – sorolta előre szegezett tekintettel. Az egész testtartásával olyan volt, mint az antilopok mikor a szavannán ragadozót sejtenek. Talán mert ő itt nőtt fel közel az erdőhöz. Még meg volt benne ez az ösztönszerű figyelem.
Én, aki még csak állatkertben láttam egzotikusabb állatot, mint a papagáj teljesen tanácstalan voltam. Mert még ha csak a hiúz is lenne nem biztos, hogy tőlünk is megijed. Mert Thetis egy felnőtt volt mi meg két kisgyerek, akik bármilyen állatnak könnyű prédái lehetnek.
De mikor harmadszorra is megremegett a cserjés egy sokkal barátságosabb fej bukkant elő, mint egy prérifarkasé vagy fekete medvéé.
Egy őz.
Egy barátságos nagy szemű őz gida nézett velünk farkasszemet alig egy kőhajításra.
Nehezen tudtam türtőztetni magam a lelkes felsíkitástól. Imádom az őzeket főleg akkoriban mert egész nyáron a Bambit néztük újra és újra a húgommal. Ez volt az egyetlen film ugyanis amit mindketten hajlandóak voltunk végig ülni a másik kedvéért.
Így élőben látni egyet több volt, mint amiről álmodni mertem volna.
Mellettem Aris szintén feloldódott kissé. Nagyon sóhajtva felém fordult és összemosolyogtunk mennyire megijedtünk mindketten.
- Csak egy őzike – mondta ki nevetve mire az őz megmerevedett majd elillant.
Indulatosan meglöktem Arist mire elterült a földön. Sértett macska szemei rám villantak, de én már el is indultam az erdő felé.
- Mit csinálsz?! – háborodott fel még mindig a földön ülve, hogy, azért mert ellöktem vagy mert ott készültem hagyni nem is érdekelt. Az őz után akartam menni. Mégis mikor lesz még ilyen lehetőségem? Egy igazi élő őz! Testközelben.
- Megyek és megsimogatom! – fordultam vissza hozzá – már megtehettem volna, ha te nem kiabálsz!
- Buta vagy! – nyújtott rám nyelvet Aris – az állatokat nem lehet megsimogatni csak ha a familiárisod.
Nem ismertem a szót és fogalmam se volt mit jelenthet, de sose hátráltam ki egy veszekedésből se.
- Igen? Hát pont azt fogom csinálni! – dobbantottam a lábammal, hogy még meggyőzőbb legyek – gyere és nézd meg!
Ez volt a legbüszkébb módja, hogy rávegyem tartson velem. Nem akartam egyedül sétálni az erdőben, ami tele lehetett vadállatokkal. Aris mégis csak itt élhetett egész életében és úgy tűnt tudja is milyen az erdő.
- Komolyan? – a döbbenettől még azt is elfelejtette, hogy mérges rám – de várj... a mama azt mondta ne menjek az erdőbe...
- Gyáva – nevettem ki. Aris arca elvörösödött dühében majd felugrott és utánam eredt. Megragadta a karom és elindult befelé az erdőbe. Nem úgy fogott ahogy eddig de nem bántam csak tovább nevettem.
Aris sokban hasonlított a húgomhoz és amennyire Ellát tudtam irányítani legalább annyira tudtam őt is.

Fel se merült bennünk, hogy amíg mi veszekedtünk addig az őz réges rég messze járhatott. Egymást bátorítva vagy épp veszekedve mondogattuk a következő fa mögött van, vagy épp amerre mozdultak a bokrok arra lesz.
Valójában persze csak ámítottuk magunkat. Ahogy beljebb haladtunk ismét egymás kezét fogva egyszerre mozogtunk. Kezdtünk félni a sűrű erdőben, ami egyre nagyobbnak és mégis mindenhol ugyan olyannak mutatkozott. A lombokon át csak néhol hatolt át a gyengülő délutáni napsütés.
Egyikünk se merte kimondani, hogy forduljunk vissza bár igazából már elvesztettük merről is jöttünk és merre is tartunk.
Egy idő után nem mondtunk semmit csak egymásba kapaszkodva mentünk igazán egyikünk se vezetve a másikat.
Átkoztam magam a butaságomért. Soha nem voltam addig még természetes erdőben mégis önfejűen úgy gondoltam ebből is kitalálok valahogy. De nem.
A mellettem lépkedő Aris arcáról pedig le tudtam olvasni ő se volt eleget itt, hogy bármilyen segítséget is nyújtson. Tudtam, hogy fel kellene vetnem az ötletet, hogy menjünk vissza szedjük össze a kosarat és csináljunk úgy mintha sose láttuk volna az őzt.
Kezdtem komolyan félni. A fény egyre kevesebb lett a fák úgy tűnt mind fölénk nőnek a talajból pedig bármikor kinyúlhat valami és elkaphat minket.
Elkezdtem hátra tekingetni, de csak rosszabb lett. Néha úgy láttam mintha meglapulna valami a cserjésben néha azt hittem hallok valamit, ami a másik pillanatban eltűnt. A mellkasomban a pánik úgy ült, hogy egyszerre akartam tőle csak rohanni míg bele nem veszek a rengetegbe és mégis minden lépést ólomsúlyokkal tettem meg.
- Ne nézz hátra... - suttogta Aris, aki egy idő óta már két karját az enyém köré csavarva ment. Mellkasa a karomnak nyomódott és éreztem, hogy izzad, körmei a bőrömbe vájtak szinte ütemesen. Nem tudtam melyikünk van jobban megrémülve.
- Mi? – a hangom nagyon távolinak tűnik. Miért suttogunk?
- A papa... azt mondja, ha sokat nézel hátra csak megijedsz – szeme sarkából ő is hátra néz, de azonnal vissza is pillant rám – csak ne.
Bólintok, de ez már túl sok. Megállok és szembe fordulok vele. Egy pillanatig még gyűjtöm a bátorságot, de mikor ismét érzem a késztetést, hogy visszanézzek elhatározom magam.
- Menjünk vissza – majd csak hogy ne tűnjek gyávának hozzá teszem – anyukád aggódhat már.
Aris egy ideig csak bámul rám egészen ugyan úgy néz ki, mint az őz. Kissé buta, ártatlan és szép.
Aztán könnyezni kezd és ha máskor meg is vigasztalnám most csak idegességet kelt bennem.
- Nem tudom az utat – sírja, de mikor megcsípem a karját kissé összeszedi magát.
- Mi az, hogy nem tudod? - kérdem kiabálva, de azonnal körbe is tekintek a várható támadásoktól. De egyedül vagyunk teljesen, egy ismeretlen erdő közepén.
Remek.
- A mama és papa... - kezd bele, de ismét belecsípek. A legkevésbé se vagyok kíváncsi most a szüleire! Haza akarok menni!
Elönt a pánik ahogy tudatosul bennem anyám azt se tudja merre vagyok, talán azt hiszi csak valahol a kúria kertjében bújtam el arra várva, hogy megkeressen és csak megvárja amíg rá unok.
Nem fog utánam jönni.
Senki se fog megkeresni.
- Aris ne viccelődj... - a hangom vékony a feltörni készülő sírástól. A torkomban a növekvő gombóctól alig kapok levegőt. Most mi lesz? Ha apám még velünk lenne ő soha nem is hagyta volna, hogy mérgemben elfussak.
Nem, ő megragadott volna és felelősségre vont volna ahogy anyámnak kéne tennie. De apa most valahol egy messzi szigeten napozott és azt se tudta mekkora veszélyben is vagyok.
És ha tudta is volna... megmentene?
- Keressünk egy varjút – az ötlet annyira a semmiből jött, hogy először figyelmen kívül is akartam hagyni, de megismételte – csak keressünk egy varjút.
- Minek?! – mérges voltam és bár valahol tudtam nem Aris a hibás nem volt más, akin kitöltsem a haragom. Aris elengedett láthatóan rosszul esett neki a kirohanásom, de legalább nem pityeredett el megint.
- Hogy üzenjünk a mamának. Csak meg kell találnunk Nerot vagy az egyik fiókáját. Az pedig szólni fog neki és ő biztos megtalál minket.
- Aris... a varjak nem beszélnek – néztem rá elhűlten egyre növekvő kétségbeeséssel, hogy egy ennyire buta valakivel kellett pont egy erdőben elvesznem. Meglepetésemre Aris most először nem húzta össze magát a kritikámtól, sőt szinte szánakozóan nézett rám.
- Jack. A varjak beszélnek. Főleg a mamihoz. Mert Nero a familiárisa – tagoltan és lassan mondta mintha csak kettőnk közül én lennék a buta. Sértetten összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
- Oh, igazán? Akkor gyerünk keressünk varjakat! – kezeimmel intve a minket körülvevő erdőség felé.
Remek ötlet!
Vesszünk el még jobban mert Mr. Álomittas kiskirályfi varjukat akar keresni mert elmondása szerint a félszemű anyja beszélget velük!
Szívem szerint ezt mind a képébe is mondtam volna, de egy részem tartott tőle, hogy megbántom vagy még rosszabb szétválunk és mind a ketten egyedül maradunk az ismeretlen rengetegben.
Aris ha érzékelte is a haragom figyelmen kívül hagyta és ismét kézen fogott. Ettől egy kicsit megnyugodtam.