Bones & Cinnamon

3. fejezet

Gyűszűvirág

A kertedben virágozva odavonzza a tündéreket

Reggel a hőség úgy áradt be a tárva hagyott ablakon, hogy azt hittem ismét a Long Island-en vagyok és megint bedöglött a légkondink. Szinte vártam, hogy meghalljam apa mély vadállatszerű morgását ahogy a szerelővel veszekszik.
Nem értett a műszaki dolgokhoz, de ahhoz igen, hogy úgy tűnjön még a szakembereknél is jobb benne.
De apa hangja elmaradt én meg lassan ébredezve rájöttem kilométerekre, sőt államokra vagyok New York-tól.

Az első dolgom az volt, hogy előszedjem a naplóm. Valójában csak egy füzet volt amire még megtévesztésként azt is felírtam, hogy „természetismeret".
Mert naplót csak a lányok írnak.
Én azért mégis szerettem mert magát az írást is szerettem.
Viszonylag kevés mesét olvastam vagy úgy egyáltalán szórakoztató irodalmat csak azokat, amik valójában a húgomé voltak és neki kellett felolvasnom esténként.
Apa szerint fölöslegesek és buták voltak így én is így tekintettem rájuk és megmaradtam az ismeretterjesztőknél.
Legalább tévét szabadon nézhettem.
De azért mégis érdekeltek a történetek és ha nem juthattam hozzájuk hát kitaláltam őket, aminek csak egy mellék szála volt az hogy a saját életem krónikása is lettem.
Ez volt az én titkos kis hobbim.

Amikor már elkészültem mindennel kezdtem izgatott lenni. Ha kilépek az ajtón azonnal futni fogok Aris-ékig és meg se állok amig meg nem találom.
Talán az anyukája ismét csinált valami süteményt.
Talán az apukájával is újra találkozom. Tetszett a kedves, nyugodt bikákhoz hasonló szeme.

Ahogy lementem az első emeletre a nappali fényben már láttam anyám tényleg keményen dolgozott, hogy újra élhető legyen a ház.
A levegő nehéz volt a vegyszerektől és minden egy kicsit szebb és jobb lett.
- Gyere Jack! Kész a reggeli! – hallottam meg anyám hangját, aki meglátott a nyitott konyhaajtón át.
Felsóhajtottam mert tudtam nincs menekvés, oda kell mennem. Bár éhes voltam, valójában Aris-szal akartam reggelizni.

Anya házias volt. Nem is igazán volt más dolga hisz egész eddigi életében otthonülő anyuka volt mióta csak hozzáment apámhoz. Ez nem jelentette azt, hogy igazán jó volt benne vagy, hogy értünk tette igazán.
Inkább a környezetnek akart megfelelni. Fontos volt számára, hogy jó anyának és jó feleségnek tartsák. Része akart lenni a szülői közösségnek és ő is panaszkodni akart a lusta férjére vagy, hogy mennyi dolga van. A beilleszkedésért tett mindent.
Pasztell ruhákban járt, limonádét készített nyaranként liter számra és alacsony kalóriás gluténmentes süteményeket sütött. Még kocogni is eljárt a többi anyukával ahogy a könyvklubba is, ahol persze valójában nem kellett olvasniuk csak borozni jártak össze.
De azért nem bánt velünk rosszul. Anyám valójában egy nagyon kedves személy volt mindig is. Valamelyest miattunk is tette, hogy mi is könnyen beilleszkedjünk és az anyukák ne taszítsanak ki minket a gyerekeik által. Hogy ne legyünk pletyka tárgya. Ezt, ha nem is tudatosan, de a családjáért is tette.
Most köténnyel és serpenyővel a kezében olyan volt mintha csak a Long Island-i konyhánkból vágták volna ki és ragasztották volna át ide, a kevésbé szép környezetbe.
Honvágyam lett tőle.
Nem a helyhez, hanem az akkori életemhez. Amíg a nagyinál voltunk nem engedtem meg magamnak, hogy igazán átgondoljam mennyire meg fog változni az életünk. Egy egészen kicsikét minden nap úgy keltem fel, hogy hátha mikor kimegyek a konyhába ismét ott ül majd apa és a kávéját issza az újság fölött morogva. Aztán mikor valóban kimentem persze nem volt ott és csak még butábbnak éreztem magam a reménykedéstől. Ezért ezt is mélyen elástam magamba.

Most találkoztam először Camilla nénivel.
Ott ült az asztalfőn, ahol apámnak kellett volna ülnie és teát ivott.
Arca erős és szögletes volt, mint egy vérebé. Állkapcsa furcsán állt ki ahogy a profilját szemléltem. Messzebb nyúlt ki, mint kicsi tömzsi orra.
Bent voltunk mégis szalmakalapot hordott, amik alól mesteri csigákba rendezett haja a történelem könyvemben látott bírókra emlékeztetett. Szinte biztos voltam benne, hogy paróka.
Kissé komikus és ijesztő is volt egyszerre.
- Jó reggelt – morogtam és csak ekkor nézett rám. Ciánkékek voltak a szemei.
- Ne motyorász! - vakkantott rám. Olyan döbbenten néztem rá, hogy anyámnak kellett közbe avatkoznia mert én lefagytam.
Ki ez a banya?!
- Jaj Camilla néni – lépett közbe anyám is zavartan hol rám hol a nénire nézve – csak álmos még biztos.
- Mert nem feküdt le időben! – most anyámra támadt és ezt már nem tűrhettem el.
- Nem is! – dobbantottam még a lábammal is mire ismét rám nézett.
- Hogy micsoda? – hajolt közelebb hozzám a néni arcán kiütköztek a piros foltok ahogy Elláén és anyáén szokott. Ezek szerint ő is örökölte a hevesen vörösödő bőrt. Talán tőle eredt az egész.
Én csak sértetten figyelmen kívül hagytam és leültem a húgom mellé, aki csöndben meghúzódva kanalazta a gabonapelyhét. Neki ez volt a taktikája, hogy túléljen. Meghúzódott és amennyire csak lehetett próbált úgy tenni mintha semmi se történt volna. Addigra már meg kellett volna tanulnom, hogy az ő módszere sokkal jobb mindenkire nézve, de túl büszke voltam csöndben maradni.
- Tudom ám hol jártál tegnap – mosolyodott el ugyan de semmi vidám vagy kedves nem volt az arcán – azoknál a boszorkányoknál.
Erre nevetnem kellett bár valójában megrémisztett az öregasszony, de ezt nem voltam hajlandó kimutatni.
Sose mutattam ki a felnőtteknek, ha féltem mert csak visszaéltek volna vele. Vagy ami rosszabb gúnyt űztek volna belőlem.
- Nincsenek is boszorkányok – röhögtem ki erőltetetten.
- Boszorkányok? – erre Ella is becsatlakozott. Csillogtak a szemei. Imádta a varázslényeket főleg a tündéreket és a boszorkányokat, amiknek felváltva öltözött be halloweenkor mindig nagy dilemmával megválasztva az az évi jelmezét.
De mikor Camilla néni rá pillantott azonnal visszatért a reggelijéhez.
Nem voltunk még egy egész napot se itt, de már kőbe lett vésve Camilla néni lesz a ház ura.
- Hol voltál tegnap Jackie? – utáltam mikor így hívott anya. Csak akkor becézett így mikor rendre akart utasítani, de nem akarta, hogy mások is hallják vagy ami rosszabb hallják erre az én válaszomat.
- A Katsaros-i boszorkányoknál – vágta rá Camilla néni még mindig egyenesen rám meredve. Közel álltam hozzá, hogy feladjam és behódoljak. De ekkor eszembe jutott Aris és a családja. Ha nem védem meg őket semmivel se vagyok jobb, mint a struccpolitikus anyám vagy Ella.
- Találkoztam egy fiúval. Barátok lettünk – nem néztem anyára, hanem én is viszonoztam a rideg pillantást a néninek.
- Maradj távol tőlük. Azt veszed majd csak észre, hogy elvarázsolnak vagy ami rosszabb megátkoznak – csapott az asztalra Camilla néni mire ijedten összerezzentem de aztán ismét visszavettem, a közömbösség látszatát.
- Kik ezek a... Kat... Kat... a boszorkányok? – anyám is megijedt. Nem azért, mert ő hitt az ilyen ostobaságokban inkább attól, hogy láthatólag Camilla néni idegeivel játszottam. Nem akarta, hogy kihajítsanak minket főleg, hogy minden pénzünk elment, hogy ide jussunk.
- Nincsenek is boszorkányok. Ez csak mese és csak meg akar ijeszteni. Aris mamája kémikus. Tudós.
- Jól van – dőlt hátra Camilla néni még az utolsó jelek után kutatva hátha megtalálja, hogy kényszerítheti rám az akaratát – ne higgy nekem, de ha megátkoznak akkor árvaházba adatlak – ismét sunyin mosolygot de ezt a taktikát is jól ismertem.
Ha apám annyiszor adott volna árvaházba ahányszor ígérte már több államra elegendő gyermekotthont jártam volna meg.
- Camilla néni! – anyám hápogott valamit, de persze nem ellenkezett igazán.
Mert anyám gyenge volt és nem hibáztathattam érte, de mégis mérges lettem.
Haragosan felpattantam és kitrappoltam a konyhából.
Tudtam, hogy elég lett volna, ha hazudok, de nem akartam megadni Camilla néninek az örömöt, hogy én is meghajlok előtte mint anya vagy a húgom.
Én olyan voltam, mint apám túl büszke és túl makacs.
Nem, nem vagyok azonos az apámmal. Mert ő már nincs itt akkor miért is élnék az ő szabályai szerint? Nem pont az lenne a lényege, hogy senkire se hallgassak?
Senki se tudja mi a jó nekem és ha tudnák se adnák meg nekem mert csak magukkal törődnek. Pontosan, csak azért tartok be bizonyos szabályokat, amiket még apám hozott mert egyetértek velük. Nem követek senkit se esztelenül, senkinek se hiszek.
Erős leszek.