Bones & Cinnamon

5. fejezet

Mák
Ha egy igében mákkal díszitett gyertyát égetsz zavarodottságot szórhatsz a célzott személyre

Aznap korábban mentünk haza Ellával, hogy egy kis időt töltsünk anyával is, aki a napokban többször is megemlítette szinte sose lát már minket.
Lassan már ti is Kat... kat... azon a boszorkánynéven hívjátok magatokat, krákogta sértetten minden este vacsora közben.
Legalább Camilla néni abbahagyta a szidásukat. Pedig eddig még egyikünk se kért semmit a másiktól mégis kimondatlanul már a szabályok szerint játszottunk.

A hazafele utat kézen fogva tettük meg a húgommal. Régen nem jöttünk már ki ennyire jól. A válás alatt mindketten visszahúzódtunk a saját kis csigaházunkba.
Reméltem most már nem gondol annyit apára.
Nekem már csak esténként jutott eszembe mikor az ágyban feküdtem és minden csöndes volt. A ház nesztelenségében az ő talpának csoszogását kerestem. Ahogy halkan fojtottan motyog, egy cigire még kinyitja az ablakot vagy a konyhában a hűtő ajtajában összecsörrenő üvegekét ahogy valami esti nassolnivalót keres.
Régen azt mondta egy nap majd, ha idősebb leszek vele maradhatok este is. Majd együtt hajolunk ki az ablakon – bár szigorúan csak ő cigarettázhat közben –, hogy este a konyhapulton ülve esszük a maradék hálaadás napi pulykát.
Hogy egyszer vele iszom meg az első sörömet.
De az összes beavatási rítusunk és minden megígért találkozónk elmarad.
Lesz-e belőlem valaha felnőtt, ha ezek sose történnek meg?
Érdemes-e valaha felnőnőm ha ezeket sose tehetem meg vele?

A Zöldkúria vagyis az otthonunk már nem volt annyira zöld. Anya egy csapat kertészt bérelt fel, hogy megkopasszák a kertet és a házat az azt behálózó borostyántól. Camilla néni két napig nem állt szóba vele érte.
Már-már vártam, hogy valaki valahol adjon neki egy új nevet. Lavender Hillben minden háznak volt neve, amit vagy az ottlakók miatt vagy a kinézete miatt kapott.
Ezért lett Arisék háza a Boszorkánylak a miénk pedig a Zöldkúria.
Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy is illeszkedhetnénk be ide. Mindennek megvolt a rituáléja, ami nem a mi nyelvünkön szólt. Mi a limonádé és PTA* gyűlések finom szociális hálóin át beszéltünk, ami itt semmit se ért. Lavender Hillnek nem voltak utca nevei, mindenki tudta, ha azt mondták Zöldkúria az hol van. Nem voltak jelen a nagy reklám cégek se, minden visszafogott volt.
Legalábbis innen föntről a dombunkról így tűnt. Királyai és kirekesztettei voltunk ennek a vidéknek. Ha tudták egyáltalán, hogy vagyunk.
A leereszkedés végzetes elkerülhetetlensége rettegéssel és várakozással töltött el egyszerre.

Az előtérbe benyitva nem lepett meg minket a csönd. Camilla néni örökös zene mániáját szerencsénkre csak a második emeleten tartózkodva lehetett hallani. Anya pedig még mindig lent lehetett a városban.
Ella elengedte a kezem és a konyhába indult míg én föl a szobám felé.
Talán olvasok valamit. Bár már minden meglévő könyvemet elolvastam Camilla nénintől pedig nem szívesen kértem volna kölcsön. Ki tudja mennyi zsetonom van ebben a játékban, ami kettőnk között zajlik? Lehet, ha túl sok ostobaságra pazarlom a kéréseim a végén felbontja a szerződésünk. Vagy ami rosszabb engem is ostobának bélyegez meg.

A harmadik emeleti lépcső tetején álltam mikor meghallottam Ella kiabálását, amit az anyánké követett.
Ismertem ezt az elnyújtott panaszos üvöltést anyától. Azonnal sprintelni kezdtem lefele. A lépcsőfordulóban már láttam ahogy Ella átrohan a nappaliba. Arca tűzpiros a rémülettől és a sírástól. A konyhába mentem először bár tudtam mit találok.
Anya a nyitott hűtő ajtónak dőlve ült. Arcán a tegnapi sült szaftja és könnyek. Az orcái kétszeresére puffadtak talán szóját evett amire allergiás talán csak már annyi ideje sírt.
- Anya – léptem hozzá közelebb. Már megint összetört. Már megint hasznavehetetlen lett.
- Menj innen – zokogta ahogy még egy maroknyi gabonapelyhet tömött az arcába, hogy aztán fájdalmasan felnyögjön.
Nem hagyhattam itt. A falási roham csak a kezdet volt aztán jött a bűntudat az ételtől, amit megpróbált kihányni felfordulást hagyva maga után.
Bár inkább ivott volna. Attól legalább hamar elaludt és nem hozta volna ránk a frászt.
- Gyűlölöm! – kezdett csapkodni leverve egy üveg majonézt a hűtő polcról, ami ketté tört és mindent beborított szósszal.
Kezdtem mérges lenni. Miért kellett mindig elromlania? Miért nem tudott erős lenni?
Miért nem tudott olyan lenni, mint apa?
Az isten szerelmére, ha egy kicsit is erősebb lenne nem tartanánk itt!
Meg akartam ütni. Azt akartam érezze azt a fájdalmat, amit én éreztem mikor reggel sehol se volt az apám.
A kezeim maguktól nyúltak a haja felé. Ha elég erősen megragadnám...