Bones & Cinnamon

15. fejezet

Kasvirág
Magadnál hordva a nehéz időkben az akaraterődet erősíti

Mint mindig az lett, amit apa akart. Hogy pontosan mikor beszélt anyával azt nem tudom. De mire lejöttem reggelizni már minden el volt rendezve.
Az asztalon bacon és tojás állt kupacban pirítóssal. Ekkor jöttem rá még mi zavar a házban. Érzékelhetően járt még valaki itt. Ráadásul rendszeresen.
Apa nem tudott főzni az élete megmentéséért se. Valaki más készített reggelit. A nappali dohányzó asztalán lakásdekor és női magazinok hevertek. A fürdőszobában, ami régen a szüleimé volt nem tűntek el a kozmetikumok. De már nem anya szuper bőrbarát fajtái álltak ott, hanem még drágább és csillogóbbak. Apa ágya mellett egy pár vörös velúr magassarkú volt dobva, amit a viselője ott felejthetett.
Egy betolakodó.
Egy rabló.
Nem voltak ábrándjaim, hogy a szüleim újra összejönnek. Vagy legalábbis nem nyíltan csak mélyen a szívem rejtett kis zugában.
A tény viszont, hogy valaki a régi lakásunkban él és a volt dolgainkhoz nyúl, amik már sose lesznek újra a mieink fájt.
Fájt apa árulása.
Vajon ez az a nő, akivel Fijin volt?
- Ki csinálta ezt? – kérdeztem undorral. Nem akartam egy betolakodó ételét enni.
- A bejárónő – hazudta szemrebbenés nélkül apa az asztalnál ülve a kávéját iszogatva. Amíg anyával itt laktunk nem volt rá szüksége mert anya mindenről gondoskodott a ház körül. Ha máshogy nem ebben legalább érzékelte a hiányát. Végül mikor Ella is leért és minden másodgondolat nélkül enni kezdett én is asztalhoz ültem.
De nem ettem egy falattal se többet a kelletténél és végig grimaszoltam.

Vasárnap apa elvitt minket meccset nézni. Ella rosszullétig ette magát a stadioni kajával, de a szája fülig ért. Még ha a szabályokat se ismerte a baseballhoz. Utána magunk mögött hagytuk Brookville-t és átautóztunk vásárolni Brooklyn-ba. Apa egy szóval se ellenkezett bármit is kértünk. Ebédre óriás hamburgert ettünk amíg szinte rosszul nem lettünk. El is felejtettem már mennyire imádtam a hamburgert tekintve, hogy Lavender Hill egyetlen éttermében még nem jártam, ahol lehet kapni, anya pedig utált sütögetni. Talán mert az apával rendezett kerti partik jutottak eszébe.
Valójában egész hétvégén nem igazán gondolkodtam anyán. Néha felvillantak a fejemben apa szavai, hogy vele kéne maradnunk.
De nem mertem reménykedni.

Hétfőn otthon maradtunk. Reggel nem várt az asztalon reggeli, de a vörös velúr cipő eltűnt azt jelezve a betörő visszajött érte.
Cukros müzlit ettünk és anyával ellentétben apa engedte, hogy kanál számra öntsük rá a cukrot.
Ella ezután beült a tévé elé egy adag chipsszel. A Zöldkúriában csak az alapcsatornákra fizetett elő Camilla néni ezért egyedül a hétvégéken, ha korán keltünk nézhettünk rajzfilmeket, így volt mit bepótolnia.
Apával a tegnapi meccsen felbuzdulva elővettük a régi baseball kesztyűm és labdám és dobáltunk a kertben egész délelőtt. Eszembe jutott, hogy ebben a tanévben csatlakoztam volna a helyi ifiligához, de ez sose történt meg végül a költözés miatt.
Lavender Hillnek pedig egyetlen sport egyesülete se volt Brookville-lel ellentétben csak egy szedett-vedett túra csapata, amit a könyvtáros Lizbeth és a tanárnőm Betty vezetett.
Ahhoz ugyan nem volt elég jó idő, hogy medencézzünk is, de apa beizzította a grillsütőt. Pedig régen csak akkor tette ezt, ha vendégek érkeztek. Talán magának se akarta bevallani, hogy mennyire pocsék benne így valahogy mindig áttukmálta a munkát másra. Az egész csak arról szólt, hogy milyen jól néz ki, mint kertvárosi apuka a grillsütő mellett ahogy a vendégek megérkeztek.
Mindenki egy rendes családos emberrel akar üzletelni, nem?
Most már úgy tűnt nekünk is szól ez. Végül is vendégek vagyunk már mi is.
Ebéd után ledőltem az egyik kinti nyugágyon a ház előtt. A Lavender Hillben eltöltött hónapok alatt igazi kinti természetjáró gyerek lettem. A Zöldkúriában sose volt semmi érdekes, nem volt Xbox, de még rendes tévéadás se. Kint viszont ott volt Aris és egy egész felfedezésre váró világ. Persze csak ameddig Thetis elengedett minket.
A brookville-i ég viszont nem csábított úgy el. Laposnak és messzinek tűnt. A levegő nehéz volt a statikus zajtól. A savanyú gumicukrot juttatta eszembe, aminek szintén nem voltam a rajongója.
- Elaludtál bajnok? – az ég egy szeletét hirtelen apám arca takarta el.
- Nem – dörzsöltem meg a szemem mert valóban álmos voltam – csak gondolkodtam.
Apa felnevetett majd leült mellém.
- Hé, gondolkodtál azon, amiről beszéltünk? Hogy újra ide költözzetek?
Úgy éreztem a gyomromban a burger, amit ebédeltem hátra szaltókat vet. Gondolkodni éppen gondolkodtam rajta. De minden gondolat anya síró arcához vezetett. Én pedig még mindig nem akartam őt megríkatni ahogy apa tette mindig.
Sose láthatnám Arist, ha visszaköltözöm? Ér ennyit bármi is?
- Hát... - a keresett szavak mind elbújtak a nehéz nyelvem alatt.
De nem kellett válaszolnom végül mert egy éles dudálás elterelte a figyelmünk. Apa és én egyszerre kaptuk a fejünket a kocsibejáró felé, ahol épp leparkolt egy ezer közül is felismerhető vörös tragacs.
- Áh, ezek azok a szomszédok lesznek, akiket anyád említett? – kérdezte apa kissé bosszúsan – túl korán érkeztek. Alig múlt el egy óra...
- Nem anya jön értünk? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, lebetegedett – forgatta szemeit látványosan – így elküldte a szomszédokat. Jóban vagytok velük legalább? – kérdezte ahogy felállt.
- Igen! Ők a legjobb barátom anyukája és apukája.
- Istenem, akkor legalább annyi esze van, hogy nem vadidegenekre bíz titeket.
Hirtelen teljesen kétségbeestem a gondolattól, hogy apa találkozzon a Katsaros családdal. Nem akartam, hogy rossz véleménye legyen róluk és nem akartam, hogy Aegeus-ék megutálják apát és ez által minket is.
Lemaradva botorkáltam apa után, aki hosszú léptekkel közeledett a vörös kocsi felé. Aegeus lassan mászott ki a nem ő méreteihez szabott autóból és barátságos mosollyal intett felénk.
- Üdv! Aegeus Katsaros vagyok mi jöttünk Jackért és Ellie-ért. Ms. Heart biztos szólt már – magyarázta ahogy kezet nyújtott. Sose szoktam meg igazán, hogy anya nem Mrs. Sullivan már.
Apa elfogadta és kezet rázott Aegeus-szal míg fél szemmel végig mérte őt. Ahogy pedig a görög férfi ott állt félszeg zavarában és zsiráfos pulóverben semmiképp se tűnt komolynak sem pedig felnőttesnek. Apa elégedett félmosolyt eresztett.
A lavender hill-i emberek pont olyanok voltak amilyennek elképzelte őket.
Furcsa és nevetséges kisemberek.
Aztán Aegeus mögül előlépett Thetis és apa szinte rögtön elfelejtkezett a másik férfi puszta létezéséről is.
Apámnak is megvoltak a maga gyenge pontjai. Név szerint az ellenkező nem.
Thetis ma nem viselte a műszemét hanem egy fekete szemkötőt, amin az aranyminta a napfénytől világítani látszott. Drágának és ahogy Thetis-től elvárható rendkívül drámai darabnak tűnt. De ez azt is jelentette, hogy ismét iszonyúan fájhatott a feje. A szája szegletében konokul megülő ránc is ezt igazolta ahogy megfeszítette az álkapcsát. Az ilyen fejfájások alkalmával a műszemet hol tűzforrónak hol dermesztően hidegnek érezte, ami az őrületbe kergette így tartózkodott a viselésétől. A tegnapi álomtól próbáltam a lehető legkevesebbet az arcára nézni.
Talán még Thetis-t is meglepte, hogy apa nem jött zavarba a szeme látványától pedig a szemkötő nem fedte el teljesen a sérült heges bőrét.
- A nevem Thetis – mutatkozott be ahogy ő is kezet rázott apával. De itt már nem figyeltem mert vártam, hogy végre Aris is felbukkanjon. Mintha csak a Katsaros család egy matrjoska baba lenne, aminek a mélyén ott bújna meg ő. Thetis mögött viszont már nem állt senki ezt azonnal láthattam, amint ellépett a kocsitól, hogy apám betessékelje a házba őt és az őt hűségesen követő Aegeus-t.
A csalódottság bugyborékolva indult föl a torkomon és szinte sértetten fordultam a Katsaros család felé.
- Hol van Aris?!
Erre minden felnőtt meglepetten fordult felém.
- Oh, ő nem bírja a hosszú utakat kocsiban így otthon maradt – magyarázta Aegeus csak félig figyelve mert apa Thetis határa tette a kezét, hogy bekísérje mintha csak attól félne az egy szeme miatt neki megy az ajtófélfának. Mivel ők már majdnem a tornácon álltak kénytelen voltam lenyelni a savas csalódottságamat és gyorsan követtem őket.
Bent apa leültette őket a kanapéra, ahol Aegeus szinte ráült Thetis-re mire a nő csak mosolyogva megpaskolta a combját. Apa Ella felől érdeklődött, de csak vállat vontam mert fogalmam se volt hol van. Minden bizonnyal a régi szobájában tévézett.
- Kérnek valamit inni? Egy kis gint? – intett Aegeus felé – gin tonik? – nézett most Thetis felé, aki azonnal tagadóan megrázta a fejét.
- Én vezetek – mondta Aegeus, amit apám rögtön el is fogadott magyarázatnak.
- Én nem ihatok... gyógyszerre – Thetis úgy ráncolta a homlokát mintha minden egyes szó kaparná a torkát.
Apa könnyedén folytatta a csevegést pedig szerette leitatni a vendégeket. Talán mert ő jól bírta az alkoholt vagy mert így könnyebben nyíltak meg neki mások. Mint kiderült később a tinédzser éveimben ezt nem örököltem tőle.
- Kicsit korán jöttek... - jegyezte meg mellékesen apa.
- Az út hat órás. Holnap iskola – vonta össze szemöldökét Thetis – így is nagyon későn fogunk hazaérni.
-Milyen egy szemmel élni? Változott a látása tőle? – váltott témát apa minden zavartság nélkül. Thetis meglepettnek tűnt egy pillanatra. Az emberek mindig túl zavarban voltak bármit is kérdezni a szeméről, és általában, ha kérdeztek is azt kérdezték hogyan vesztette el.
- Rossz lett a térlátásom. Szinte nincs is. Ezért nehéz átrendezni a házat. Persze mindenhez hozzá lehet szokni – majd elmosolyodott – de szörnyű kosaras vagyok azóta.
Apa felnevetett.
- Áh, tényleg Ellie halandzsázott valamit magukról. Hogy kijárnak az erdőbe éjszakánként meg, hogy kecskéjük van. Maguk hippik? – nevetett tovább apa hitetlenkedve a gyermeki fantázián.
- Mi nem vagyunk hippik! – mondta némi sértettséggel Thetis.
- De én voltam hippi – szólt közbe Aegeus.
- Tudom, drágám – szűrte a fogai között ki a nő.
- Volt egy olyan édes kis furgonom is emlékszel?
- Igen Aegeus, emlékszem.
- Vajon mi lehet most vele? – nézett ki az ablakon nosztalgiázva Aegeus – olyan pszichedelikus színes pacák voltak rajta. Emlékeztek milyen népszerűek voltak akkoriban? Egy halom batikolt pólóm is volt. Persze már azok sincsenek sehol.
- Minden bizonnyal egy szeméttelepen vannak már mind – mondta Thetis lassan olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű volt, hogy oda valónak is találja őket. Apa látványosan jól szórakozott rajtuk. Ami azt hiszem jó jel volt. Kissé lenéző volt, de nem gúnyolódott velük. Én kényelmetlenül fészkelődtem a kanapén még mindig Aris-on gondolkodva.
- Hé Jack, menj fel szólj a húgodnak, hogy pakoljon össze. Te is csomagolj – vetette oda apa majd visszafordult a felnőttek felé.

Az emeleten belépve Ella szobájába először nem találtam hiába szólongattam. De aztán egy nagyobb pukli megmozdult az összegyűrt takarón. Felemelve a húgom álmos arcával találtam szembe magam. Egy elnyújtott nyögés után megpróbált újra alábukni, de lejjebb húztam a paplant így nem sikerült neki.
- Jól vagy? – kérdeztem aggódva. Nem tudtam, hogy a láztól vörös az arca, vagy csak mert ő Ella.
- Aludtam – felelte morcosan a hasára fordulva – takarj vissza!
- Thetis-ék itt vannak. Haza visznek minket. Apa azt mondta kezdjünk el pakolni.
- Jack – emelkedett félkarjára visszanézve rám – az se érdekel, ha egy unikornis áll az ajtóban. Álmos vagyok és te vissza takarsz most azonnal! – újra elővette a komoly biznisz hangját így reflexből visszahajtottam a fejére a takarót.
Végül mindkettőnknek én csomagoltam össze.

Ella még mindig a takarók alatt kuporgott amikor visszaindultam a nappali felé. A lépcsőfordulóba érve meghallottam apa elfolytot hangját.
- Szóval, hogy látják Elise, hogy állja a sarat? Tudják mentálisan mindig is... problémás volt – megtorpantam. Nem értettem igazán, de nem tetszett, hogy anyámat „problémásnak" hívta. Mégis mi a fenét akar apa? Mikor anya előtte állt sose érdekelte és most, hogy nincs itt csak róla faggat mindenkit.
- Hát mi igazán nem ismerjük – Aegeus kínosan heherészett. Szinte láttam ahogy leemeli a szemüvegét, hogy megtörölje.
- Biztos sok kellemetlenséget okozott maguknak.
- Nagyon szereti a gyerekeit – vágta rá Thetis bosszúsan – és ez pont elég. Minden másra ott van a Gorg... Mrs. Blossom vagy Ms. Heart vagy tudom is én, hogy hívatja magát az az asszony.
- Hát persze, persze a nagynéni. Sose hallottam róla eddig mondjuk.
- Ő nagyon... visszahúzódó. De a gyerekneveléshez ért. És Elise keményen dolgozik a saját démonjain.
- Igen, de ennek komolyan szemtanúi kéne, hogy legyenek a gyerekeim?! – csattant fel apa.
- Nos – Thetis hangja ridegen verődött vissza – a gyerekeknél nincs fontosabb. Mert ők is emberek. Nem egy kötélhúzó verseny díjai. Szóval vegye itt a szavamat, hogy bármi történik Ellával és Jack-kel én majd gondot fordítok rájuk. Cserébe mikor ott kell, hogy legyen mögöttük vegye a fáradságot és legyen ott.
- Na de Thetis... mi igazán nem szólhatunk... - hebegte közbe Aegeus.
- Rendben – egyezett bele apa némi szünet után –de ha Elise-ről kiderül, hogy nem tudja gondját viselni a gyerekeknek. Ön a szavát adja, hogy mellettem áll a bíróságon az újra elhelyezésnél.
- Legyen.
- Édes istenem... - suttogta Aegeus- nekünk ebbe tényleg nem kéne belefolynunk...
Visszarohantam Ella szobájába. A húgom gurgulázó hangot hallatott ahogy rávettettem magam az ágyára. A takarót letépve róla, másztam be mellé. Az arcomat puha vörös fürtjei közé nyomtam. Eper illata volt. A kis teste meleg és ismerős volt egy egészen kicsikét könnyített a lelkemen. A kishúgom.
Fél kézzel gyenge próbálkozást tett, hogy eltoljon, de mikor rájött, hogy sírok közelebb vont.
- Minden felnőtt hazug – zokogtam.
Ella nem válaszolt semmit. Talán nem is figyelt oda rám. Láza volt, megvolt a maga baja. De legalább maga mellé engedett és engem is betakart. Legalább ott volt velem. Legalább nem árult el.
Nem úgy, mint Thetis.

Amikor beültünk a kocsiba Thetis rögtön kinyitotta a kesztyűtartót és némi mérges keresgélés után egy gyógyszeres üveget vett ki. Én rá se bírtam nézni. Két kézzel fogtam Ella apró kis kezét, aki alig-alig tudta hol van. Apa még ott állt a kocsi feljárón szomorúan lesve minket. Rá se tudtam nézni. A szemeim még mindig fájtak a sírástól, de mindenki azt hitte én is csak kezdek lebetegedni mint Ella. Én is kaptam egy kis pirulát aztán beültettek a kocsiba. „Majd otthon kifekszed bajnok" veregetett hátba apa még utoljára, de én dacosan elfordítottam a fejem. Azt hitte csak a felnőttet játszom és nevetett.
- Még mindig fáj a fejed? – suttogta Aegeus mintha azzal, hogy lehalkítja a hangját mi a fél méterre ülő gyerekek nem halljuk, amit mond.
- Kibaszottul – sziszegte vissza Thetis ahogy a gyerekzárral szenvedett. Mikor rájött, hogy mi is a kocsiban ülünk pirulva hátrafordult.
- Ezt a szót sose hallottátok!
De már késő volt. Ella hamar beépítette a mindennapi beszédébe a következő tíz-húsz évre.
- Kibaszottul – suttogta Ella, mint egy új varázsszót. Arra gondoltam milyen szerencse, hogy Aris nincs itt, hogy hallja.
Olyan hirtelen ütött meg a felismerés, hogy még a haragom is elfelejtettem.
- Ki vigyázz Aris-ra?! – hajoltam előre a két ülés között.
- Hát az új kis barátja – mondta Aegeus könnyedén. A filmekben mindig ilyenkor villámlik, de itt a szürke ég nem adta jelét, hogy le akar szakadni. Csak én éreztem úgy, hogy menten kiugrom a mozgó autóból.
De hát a virágunk.
Az ígéretünk!
- Mi?!