Bones & Cinnamon

9.fejezet

Rózsa
Klasszikus alapanyaga a szerelmibájitaloknak. A tarotban az egyensúlyt és új lehetőségeket szimbolizálja

Egy bizonyos ponton rá kellett jönnöm Aegeus a lehető legkisebb szülői engedély minősítéssel rendelkezett a felnőttek közül, akiket ismertem. Mindenesetre tekintve, hogy szelíd volt, mint egy bárány és a szemei jóindulatúak, mint egy tehéné mégis próbált valami szigorúságot magára venni.
Vége van a bóklászásnak, jelentette ki határozottan. A szabad futkosás jogát egy időre megszünteti mivel ennyire ráhoztuk a frászt az amúgy rettenthetetlen Thetisre.
Így jött ő is velünk a városba.
Próbáltam nem duzzogni. Tényleg.
De ahogy rázkódott velünk a kis vörös tragacs újra és újra lebiggyesztettem az ajkam.
- Ugyan Jack – mondta engesztelően Aegeus felpillantva a visszapillantó tükörbe, hogy rám nézhessen – nyolc éves vagy mégis mit vártál? Hogy hagyunk titeket randalírozni a városban? Hiába kisváros ez, sose lehet tudni. Ígérem nem rontom el a mókátok.
- Tudom... - motyogtam. Azért mégis sértett, hogy nem hagytak minket szabadon.
Persze addig egész életemben a kertvárosban éltem, ahol minden sarkon a lakóközösség önjelölt zsarui figyelték a gyerekeket. De attól még megvolt az a szabadság érzet, hogy ha akartam volna kikerekezhettem volna még akár Long Islandről is.

- Komolyan kalapot kell venned? – kérdezte némi csalódottsággal Aris ahogy az egyik butikban ácsorogtunk. Ő tényleg azt hitte ez valami kód volt?
- Hát nem ezzel kezdtem? – tettem vissza még egy szalmakalapot, ami nem találkozott az elvárásaimmal.
- Deee – nyögte – de majd csinálunk valami izgit is ugye?
- Passz, van itt bármi érdekes is? – fordultam felé. Eddig nem igazán volt jó véleményem Lavender Hillről. Még csak egy nagyobb bolttal se találkoztunk. Apró butikok és egy étterem. Az egyetlen „mókás" dolog egy pénzbedobós játékrakéta volt. De arra is egy „nem működik" tábla volt akasztva.
Amiből viszont akadt az a levendulás illatosító párnácskák. Mindenhol lehetett kapni őket és szinte fuldokoltam már tőle.
Itt sokkal erősebb volt a szag, mint a saját szobámban ülve még ha a házunk mögött egy levendula rét terült el felfutva a hegyig.
- Van könyvtárunk – jegyezte meg Aegeus egy barackszín pulóvert tartva a kezében. De nem lehetett elég ronda mert végül visszatette.
- Papa ez bizton nem érdekli Ja... - kezdett bele Aris de közbe szóltam.
- Nem, valójában érdekelne.
- Akkor ez után irány a könyvtár! – bokszolt bele lelkesen a levegőben a férfi.

A szalmakalap megvétele után gyalog indultunk a két utcára lévő könyvtárhoz. Valójában ebben a városban nem lehetett sokkal messzebb egymástól két épület annyira kicsi volt Lavender Hill.
A könyvtár egy földszintes épület volt mellette egy valamivel kisebb épülettel a kertjében. Mindkettő vörösre volt mázolva ablakának ládáiban virágok és egy lusta foltos macska napfürdőzött. Az épület tetején vidám színes kézzel festett tábla jelezte, hogy ez az épület bizony a könyvtár.
- Tényleg ez lesz a mókás dolog? – kérdezte minden lelkesedés nélkül Aris.
- Jó lesz – mondtam a fejébe nyomva a szalmakalapot.
- Neked. De én nem tudok valami jól olvasni.
- Nincs is jobb hely a könyvtárnál – dörzsölte össze izgatottan tenyerét Aegeus mintha ő is most lépne be ide először.
- Neked – sóhajt Aris ahogy követ minket a macskaköves úton a bejárathoz.
A könyvtár nem volt több mint egy nagyobb szoba, amibe a lehető legtöbb könyvszekrényt gyömöszölték, illetve egy ingatag galéria, amin szintén polcok voltak.
Ezeken kívül csak egyetlen asztal pár székkel és egy íróasztal fért el. A könyvtárost az íróasztalnál találtuk.
Harmincas nő volt átlagos arcú és kinézetű, ha eltekintett az ember a lila hajától. Talán pont a középszerűsége ellen tüntetett ezzel a hajszínnel.
- Nahát csak nem egy új jövevény! – pillantott fel a számítógép monitoráról ahogy odaértünk elé – nézzük csak. Te vagy Aegeus-ék rokona vagy, vagy az új lakók egyike, akik Mrs. Blossom rokonai.
- Camilla néni? – kérdeztem vissza értetlenül. Azt hittem ugyan az a családneve, mint anyának. Aztán rájöttem talán a férje halála után vehette csak vissza a leánykori nevét és az itt élők még mindig a férje családnevén hívják. Vajon emiatt se jön le ide már?
- Pontosan – csettint egyet lelkesen a nő – kíváncsi voltam, hogy vajon lesz e köztetek valaki, aki jár majd ide. Az édesanyád eddig még nem tévedt be. De láttam a városban párszor. Csinos nő nem is értem, hogy csalhatták meg... - a nő tovább csacsogott volna de Aegeus torok köszörülése megállította – jaj én hülye – kapta a szája elé a kezét bocsánatkérőn – nem akartam ennyit fecsegni.
De a kár már megtörtént. Döbbenten meredtem a nőre miközben próbáltam kitalálni hogyan tudnám azt hazudni mindez meg se történt. A felnőttek számára a megcsalás valami borzalmas volt valami szégyelni való. Azzal, hogy a város tudta mi történt anyámmal örök bélyeget nyomott ránk is. Nem vagyunk tiszták. A szégyen második rétegként, piszkokként tapadt ránk.
Aris karjai biztonsági övként ölelték át a derekam pillanatokon belül. Puha barack orcáját az enyémhez nyomta míg a fején lévő szalmakalap a földre nem esett végül hangtalan.
Mintha csak megpróbálta volna a keserű ízt elszívni belőlem. Talán, ha elég ideig maradok mellette... ha elég ideig marad mellettem akkor egy nap nem lesz orvosság íze a torkomnak.
- Lizbeth – köhintett párat Aegeus hogy próbálja oldani a feszültséget – szerintem Jack gyakran fog ide járni. Ugye? – pillantott le rám. Bólintok miközben visszaölelem Arist.
- Aww... hát ti ketten nagyon összenőtetek hát nem? – minden válasz nélkül csak rávillantottam a szemem.
Nem lehetett ijesztő egy kerek arcú nyolcévestől bármennyire is volt gyilkos szándékú, de arra elég volt, hogy végre befogja.